Velük, azaz a jó édes anyámmal és apuval (nevelőapámmal). Előre szólok, hosszú lesz.
Sosem volt felhőtlen a viszonyunk, és biztos én is sok mindent elrontottam, de egy dolog igaz és örök: az, hogy milyen a kapcsolat gyermekünkkel, az csak rajtunk múlik. Hogy bánunk vele, kimutatjuk-e a szeretetünket, érzi-e részünkről a feltétel nélküli és állandó ragaszkodást, hogy bármi történik, bármit csinál, ő a mi gyerekünk marad, dícsérjük-e vagy csak állandóan cseszegetjük... Nos, gondolom a kérdésekből már rá lehet jönni nálunk mi volt a helyzet. Persze tárgyi javakban, nyaralásban mindig mindent megkaptunk (nem is győzték elégszer az orrunk alá dörgölni), viszont szeretetből, normális emberi kommunikációból, konfliktuskezelésből nem kaptunk követendő példát. Nem fogom itt 28 év sérelmeit leírni, legyen elég, hogy 19 éves koromban átköltöztem édesapámhoz, öcsém, amikor ugyanennyi lett, kiment teljesen egyedül Angliába. Mindkét esetben nem szóltak hozzám vagy egy évig, mert egy hálátlan szemét vagyok, aki a "világ legjobb anyukáját" teljesen tönkreteszi (apu szavai), illetve mert támogatni mertük öcsémet a döntésében. Amire az ő állandó reakciójuk az volt: úgyse lesz képes egyedül ott eltartani magát, hiszen még a bögréjét sem képes elmosogatni.
Tesóm hazajött fél év után, és jöttek a "látszatboldog" évek, amikor tettettük, hogy minden rendben van, persze átlag két havonta anyám megsértődött dolgokon, sokszor olyanon, hogy azt sem tudtam, mit is tettem, de persze apa azonnal telefonált, hogy kérjek bocsánatot... Mindegy, én hamar összekerültem az Antival, amiért örökre hálás leszek a sorsnak, és az utóbbi napok eseményei újra rádöbbentettek, hogy milyen jó ember is ő, az általam eltúlzott hibái ellenére.
A tesómmal a gondok 2 éve kezdődtek. Éppen terhes voltam, amikor megjelent nálunk, és közölte, hogy nincs értelme az életének, ő inkább öngyilkos lesz. Azt még megpróbálja, hogy elmegy egy dilidokihoz, hátha az segít, keressünk egyet. Én azt tettem, amit akkor a legjobbnak gondoltam: szóltam anyáméknak, annak ellenére, hogy a Peti kifejezetten kérte, ne tegyem. Három indokom volt rá: 1. mégis csak ők a szülei 2. terhesen nem biztos, hogy egyedül az én vállamon kell feküdnie egy ekkora tehernek 3. anyám ilyen dokik körében dolgozik, jobban tudja, kihez kell menni. Ma már másképp döntenék. Peti néhányszor elment a dokihoz, és szedegetett valami bogyót, de nem sokáig. Otthon a helyzet változatlan maradt, ugyanúgy cseszegették nap mint nap, idegesen, sértődötten szóltak hozzá mindig, lekezelően bántak vele. Ha velünk beszélgettek egy jó szót sem mondtak róla SOHA!
Ennek ellenére úgy tűnt, a Peti rendben van, már nem veszi magára dolgokat. Lett egy barátnője is, aki remekül kijött anyámmal - ez persze a Petire nézve nem volt túl jó. Mert hogy bánik ő szegény csajjal, de a csaj is hülye, de persze csak azért, mert a Petivel van. Csajszi egyébként természetben igen hasonlít anyámra. Na de ez mindegy. Néhány szakítás-kibékülés után a csajszi múlt héten szakított végleg öcsémmel, és ez volt az pont az i-n. Csütörtökön sírva jelent meg anyámnál a kórházban, tiszta depresszióban, az orvos végül azt javasolta, feküdjön be. Be is feküdt, és mi Antival azt gondoltuk, ez jó, mert kért segítséget, és el is fogadta. Én viszont innentől kezdve kerültem minden beszélgetést anyámékkal, mert olyan mértékű düh, harag és vádaskodás volt bennem, amit nem akartam rájuk zúdítani. A gyomrom fordul ki tőlük, hogy ilyenkor mennyire tudják szeretni a Petit, egyébként meg folyamatosan csak cseszegetik. És persze most is az volt a legfontosabb, hogy ők mennyire ki vannak most idegileg. Szóval kerültem a konfrontációt.
Szombat este hívnak, hogy gond van, Peti kijött a kórházból, megy a haverjához. És most mi lesz. Meg hogy másnap hívjam fel, de nem mondjam, hogy tudom, hogy kijött - a szokásos keverés. Mindig ez volt: nehogy már őszinték legyünk, inkább játszuk a szokásos játszmákat, fussuk a felesleges köröket. Nem hívtam fel a Petit, ami miatt már iszonyat bűntudatom volt este 10-re, hogy mi a fenének hallgattam megint rájuk. Vasárnap reggel 8-kor hív anyám, hogy a Peti hazament, de még délelőtt be akar menni a kórházba a cuccaiért. És arra kér minket (Antit és engem), hogy menjünk fel, és négyesben álljunk neki győzködni a Petit, hogy ez így nem jó, mert mindenki állandó félelemben él, hogy mit fog tenni (ugye megint a legfontosabb érv, nem is ám az, hogy a Petinek nem jó így). Mondtam visszahívom, hogy mi legyen. Persze rögtön a gyomrom görcsbe rándult, és rámjött a bőgés. Kértem Antit, hívja fel ő őket, és mondja el nekik, hogy ad 1: ilyen állapotban inkább nem győzködném a Petit ad 2: egyáltalán nem kéne győzködni, mert nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, hogy négyen letámadjuk váratlanul. Anti fel is hívta őket, én is hallottam a beszélgetés végét. Szó szót követett, és ime az ok a bejegyzés kérdésére: anyám kijelentette, hogy "mivel a Peti csak az Andihoz kötődik, majd gondolkodjon el a szerepén abban, ha a Peti csinál magával valamit".
És ekkor olyan történt velem, ami még sohasem. Teljesen kikattantam. Valamit beleordítottam a telefonba, talán hogy nekik kéne kitalálniuk, hogy ki ezért az egészért a felelős. És robbant a feszültség. Azt éreztem törnöm, zúznom kell, valamit a földhöz vágni. Szerencsére csak az Anti papucsát láttam meg, az udvaron vágtam többször is a földhöz, és olyan dolgokat ordítottam, amikre nagyon nem vagyok büszke. Aztán térdre estem, zokogtam, és nem bírtam felállni. Anti és Böbe (anyósom) vittek be a szobába, tettek le az ágyra. Minden erőm elszállt, még a fejemet sem bírtam felemelni. Aztán kb 1 óra múlva már összeszedtem magam, de az elhatározás megszületett - minden kapcsolatot megszakítani velük. Én nem akarom magam még egyszer ilyen állapotban tudni, nem akarom, hogy a férjem és a gyerekem ilyennek lásson. Én leszek a hibás?!?! Amikor egyedül mi álltunk ki a Petiért mindig és minden esetben!
Anti fel is ment hozzájuk, valamit beszélt velük, mondta nekik, ne csodálkozzanak, ha egy ideig nem veszem fel a telefont. De neki is a Peti volt a fontos, így elhozta onnan, és most vasárnap óta nálunk dekkol a kisöcsém. És átbeszéltünk mindent, kiderült egy csomó dolog, ami anyám ferdítése miatt teljesen máshogy jutott el hozzánk. Már tudja, hogy bármikor fordulhat hozzánk, bennünk mindig megbízhat, ne szégyellje magát, ne gondolja, hogy épp rosszkor van rosszul.
Végezetül álljanak itt egy ismerősöm szavai az anyaságról. Lehet, hogy az enyének is el kellene olvasnia...
Az ember életében egy hónap, vagy két hónap csupán egy villanás, viszont, ha az az ember a gyermeked, minden pillanat ajándék számunkra, amit velük tölthetünk. Nem lehet fontosabb semmi. Csak ő létezik, és ki kell élvezni a pillanatot. Olyan gyorsan cseperednek, hogy észre sem veszed. Hisz mi is felnőttünk és észrevettétek?
Ha már felnőtt az a picuri baba, aki egykor még pólyás volt, akkor is a gyermeked. Nem lehet fontosabb nála semmi és senki. Az 50 éves érett emberré lett „csodád” is a te véred és a te szíved. Minden percet vele szeretnél tölteni, nem fontosabb egy utazás, vagy bármi egyéb. Ha mellőzöd, ő is mellőzni fog…kimaradsz az életéből.
Hogy lehet elfeledni, hogy egykoron a boldogságot jelentette, hogy kúszott mászott a szobában, hogy ölelt és csókolt. Hogy lehet elfelejteni azt az ajándékot, amit az élet adott számunkra, a gyermeket… Hogy lehet?
Soha ne feledjük el, nem ő van értünk, hanem mi vagyunk értük. Nem ő a mi támaszunk, hanem mi vagyunk az övé. Mi lelkesítjük, és mi aggódunk érte. Ne ő tegye…ne várjuk el… Adjunk szeretet, tiszteletet, érdeklődést. Rajtunk áll, hogy milyen kapcsolatunk lesz gyermekünkkel. Ha elrontjuk könnyen elfordul felőlünk.
Egész életünkben arra törekedjünk, hogy szeressen, tiszteljen és becsüljön. Az anyaság nem egy ajándék, amit bárkinek kioszt az élet, keményen meg kell küzdenünk azért a szóért, hogy Anya. Küzdelem, kitartás és kemény munka. Báááár… Nem lehet olyan nehéz szeretni és őérte élni, hiszen ettől lesz teljes az életem.
Mindig, mindörökre szülő leszel, ha egyszer azzá váltál. Nem jár le a munkaidőd 20 év múlva… Nem lehet fontosabb egy férfi, egy utazás, vagy egy állat!
