Depresszió

Azt hiszem, kezdek depis lenni. És ezt nem csak úgy mondom, nem csak úgy általánosságban használom. Nagyon rossz passzban vagyok. Napok óta folyamatos bőghetnékem van, és nem tudok ellene tenni. Persze most minden összejött.
A munka oltári nehéz. Sokáig benn kell lenni - a hivatalos munkaidő 8-5-ig, de elég ritka, hogy 5-kor felállok és eljövök. Aztán ott az a sok új ember. Vissza kell szokni abba is, hogy újra dolgozom, hogy folyamatosan oda kell figyelni valamire. És maga a feladat is... oltári bénának érzem magam, szerintem hamarosan ki fognak rúgni. Úgy érzem, nagyon lassú vagyok, és egyszerűen nem tudok ennyi mindent fejben tartani. Beszerző vagyok, és az új leosztás szerint kb 15 beszállító tartozik hozzám, akiknek az árukészletéért teljes mértékben én vagyok a felelős - egy hónap után, úgy, hogy igazából nem volt betanítás. És itt a beszerző dönti el, hogy mikor, miből mennyit rendel. Ilyet én még sosem csináltam, arról nem is beszélve, hogy a felelős döntések önálló meghozatala sosem tartozott az erősségeim közé. Már várják az eredményeket, amiket nem tudok felmutatni. Mindenkinek rohadt sok munkája van, nem tud nekem segíteni. És a beszerzés mellett megkaptam még a számlákat is, ami már önmagában marha nagy meló, legalábbis nekem. Be kell vinni őket a gépbe, és az egy ügylethez tartozó összes dokumentumot, számlát, iratot egy kupacba rendezni - ezek természetesen nem egyszerre kerülnek hozzám, úgyhogy úgy kell összepuzzlézni őket - vagy még nem jöttem rá, hogy lehet jobban csinálni.
Munka után hazajövök, és van kb. 1 órám a gyerekemből. Ami eleinte lényegében sokkal jobb volt, mert csak egymással foglalkoztunk, Orsi jó kedélyű volt. Mostanság viszont elég hisztis, és a nap végén egyszerűen nincs türelmem a saját gyerekemhez ilyenkor, ami persze iszonyú lelkiismeret-furdaláshoz és éjszakai bőgéshez vezet. Anti egy szó nélkül mindent megtesz, hogy segítsen, mosogatógépet pakol folyamatosan ki-be, takarít, még főz is néha, és leköti Orsit, és én nem tudok neki cserébe semmit sem adni. Egyszerűen nincs erőm. Orsit letesszük 8 órakor, én leülök, és az energiaszintem kb. 20%-ra esik le. Még felkelni is alig van erőm. És persze úgy tűnik, mintha tévét néznék, pedig valójában csak bámulok ki a fejemből, és 9-kor legtöbbször már alszom. És ha az Anti csak egy kicsi kis (teljesen jogos) megjegyzést is tesz (pl. a levest alatt azért lezárhattam volna a gázt), akkor felkapom a vizet és tök bunkón szólok vissza neki.
Jó lenne már valahogy kikeveredni ebből a mélypontból, csak nem tudom mikor és hogyan fog sikerülni. Főleg úgy, hogy iszonyatosan frusztrál az is, hogy Orsi szinte folyamatosan itthon van apóssal, mert beteg. Már írtam azt hiszem apóssal kapcsolatos érzéseimről. Ami mostanában hihetetlen módon idegesít, az az, hogy mindig megjegyzést tesz az Orsi hisztijére, és ő akarja megoldani. Legutoljára szombaton jöttünk haza Erikától, és a kocsiból kiszállva Orsi elkezdett hisztizni (mondjuk már egész nap ilyen volt, amitől eleve tök ideg voltam már). Após persze pont az udvaron "dolgozott" (bár ennyi idő alatt egy várost fel lehet építeni, nem egy emeleti szintet, de ez más tészta, de mindenképp megér majd egy külön bejegyzést), és oda kellett jönnie hozzánk (mindig jönni kell, ha hazaérünk, vagy indulunk valahová -ÁÁÁÁÁÁ). "Orsika egész nap ilyen?" "Mi a baja Orsikának?" Kezemben a hatezer szatyor, a földön a hisztiző gyerek, ő meg nekiáll bájcsevegni. Na de amikor közölte: "Majd én beviszem Orsikát", na az kiverte a biztosítékot. Mondtam neki, hogy majd én beviszem, nem a legszebb hangsúllyal. Végre értett a szóból, és elhúzott. De nem ez az első, hogy az Orsi hisztizik és ott van, és nem hagy minket egyedül. Olyan, mintha szerinte nem tudnám megoldani a helyzetet. (Ami sokszor tényleg úgy van, de arra ugrok, ha valaki azt képzeli, jobban ismeri a gyerekemet, mint én. Ha nem húzom fel magam, nagyon könnyen lekezelem az Orsi hisztijét, csak mostanában, mint említettem, nagyon feszült vagyok). Ja, és a másik: amikor reggelente megjegyzi: "Hallottuk este Orsika fenn volt. Mi baja volt?" Az este, az hajnali kettő. Oké, hogy hallják, oké, hogy érdekli, DE NE KÉRDEZZE MEG ÁLLANDÓAN!!! Ha nem laknánk így együtt, ezekről nem is tudnának, miért nem lehet úgy csinálni, mintha nem hallanának semmit?!?! Már önmagában az is elég idegesítő, hogy a gyerek hajnali kettőkor közli, hogy ő nem álmos és nem alszik, és fél óráig tart meggyőzni, hogy igenis aludni kell, és ha erre még valaki reggelente emlékeztet is, az roppant idegesítő.
Azt hittem, ha elkezdek dolgozni, majd jobb lesz a helyzet, mert majd szinte alig találkozunk, de persze mivel az Orsi többet van otthon vele mint az oviban, ezért minden egyes reggel vele kezdődik a napom - ami már önmagában egy élmény. Erre még rájön a munkahelyi, naponta átlagban 15x rámtörő érzés, hogy ez nekem nem fog menni mert egy idióta hülye vagyok, majd este hatkor a hisztis Orsi, majd én, aki kiabál a gyerekkel, végül az Anti egy félmondta, hogy már megint csak ülök és tévézek - az egész eredménye pedig az, hogy rohadtul rosszul érzem magam a bőrömben.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen érzés egy anyának, ha nem lehet otthon a beteg gyerekével. És más viszi orvoshoz.
Kicsit csapongtam, ezért elnézést mindenkitől, aki olvassa, de ez van. Így érzem magam, és azt is kb. 3 napja tervezem, hogy leülök és ezt mind leírom.

Anya, feleség, dolgozó nő

Nincs mit szépíteni a dolgon, nem megy a három együtt. Maximum kettő, de inkább másfél. És ez szörnyű. Munkából nagyon ritka, hogy eljöhetek 5-kor, inkább fél hat, bár a héten háromszor is hét óra előtt estem haza. Szinte semmi időm nem maradt az Orsira. Röpke negyedóra, félóra játék, aztán már ment is vacsizni, fürödni és aludni. Ez hihetetlenül rossz érzés! Egy anya, aki nem látja a gyerekét. Csütörtökön és pénteken szerencsére időben haza értem, és tudtam vele lenni jó másfél órát, aminek nagyon örültem, de ez is olyan kevés! Igaz, ez minőségi együttlét, ha értitek, mire gondolok. Mert ilyenkor tényleg csak vele foglalkozom, együtt játszunk, mesét olvasunk. És az is igaz, hogy úgy látom, amióta dolgozom, sokat javult az Anti és az Orsi kapcsolata. Hiszen sokat vannak kettesben (főleg ahhoz képest, amennyit előtte voltak), és olyan jól elvannak! Anti azt mondja, hogy alig hisztizik az Orsi, és amikor jövök haza, akkor is sokszor látom, hogy játszanak, birkóznak, nevetnek együtt, szóval ebből a szempontból jót tett, hogy elkezdtem dolgozni.
Na de a mi kapcsolatunk az Antival igen megsínylette a dolgot, és tegnapelőtt este volt is egy nagyon rossz esténk. Nem tehetek róla, de estére én már hullafáradt vagyok. A napközbeni fáradságérzetem elmúlt, mert a munkahelyen állandó pörgés van, viszont amint letesszük az Orsit aludni este, az energiaszintem olyan 20%-ra csökken le. Már hétfő óta tervezem a vasalást, és még mindig nincs kész! Egyszerűen arra nincs erőm, hogy felkeljek a kanapéról! Van, hogy már kilenckor lefekszem. Közben meg az Antira rájött a "szerethetnék", ami tök jó, mert elmondta, hogy hiányzik az, hogy együtt legyünk, összebújjunk, beszélgessünk. Csakhogy én még ehhez is fáradt vagyok! Pedig tényleg jó lenne, de egyszerűen nincs hozzá erőm. És tegnapelőtt estére megbeszéltünk egy "randit" itthonra. Csak épp mire letettük az Orsit, megvacsoráztunk, megfürödtem, megfürdött, már 10 óra lett (igazság szerint én el is aludtam a kanapén, amíg azt vártam, hogy végezzen a fürdéssel). Bejött, és elkezdett simogatni, én meg végig csak arra gondoltam, hogy essünk már túl rajta, és menjünk lefeküdni. Abszolút semmi kedvem nem volt a szexhez, sőt, inkább még rosszul is esett az érintés, de nem akartam mondani, gondoltam túlélem a dolgot, főleg, hogy elég régen voltunk együtt utoljára. Aztán hasra fordultam, hogy majd úgy csináljuk, és kérdezte az Anti, hogy miért nem simizem magam közben (mert általában így szokott történni). Mondtam, hogy most inkább nem, de attól még nyugodtan csinálhatjuk. Erre ő rávágta, hogy hát így neki sem jó. Meg azt mondta: "Na, majd legközelebb!" és felugrott és kiment a fürdőbe. Én meg elmentem lefeküdni és bőgni egy sort. Utána egy csomót gondolkoztam azon, hogy lehet egyszerűbb lett volna színlelni, de az sem jó megoldás, és igazából megvallva még ahhoz is fáradt voltam. Persze az Antinak talán nem lett volna rossz érzés, csak hát akkor nemigen tudtam erre gondolni.
És hát az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy sokszor az Antinak sem "jön össze" a dolog úgy, hogy együtt vagyunk. És tudom, hogy ez is miattam van. Csak ugye engem mindig bekenünk előtte Lidocaine-nal, közben meg nem is vagyunk együtt, mert nem sikerül, és mindig arra gondolok, hogy nyilván ez azért nem túl szerencsés, hogy hetente egyszer-kétszer belidocaine-ozunk engem, főleg úgy, hogy még értelme, eredménye sincs. És szinte mindig ez van, ha bekenünk, akkor nem jön össze. Néha mondom az Antinak, hogy ne kenjünk, de azt meg ő nem akarja, mert akkor meg nekem fáj a dolog. Nincs jó megoldás.
Szóval a lényeg az, hogy elég rossz esténk volt, tudom, az Antinak is, és tudom azt is, hogy én vagyok az oka. De két és fél év után kezdtem el dolgozni, és igencsak megváltozott közben minden, kis türelemre lenne még szükségem, hogy akklimatizálódjak. Mondom ezt úgy, hogy lényegében tényleg egy szavam sem lehet az Antira, mert sokat segít, sokkal többet, mint eddig, egyrészt Orsi dolgokban, másrészt pedig a háztartásban is. Nem tudom. Lehet, hogy nekem kellene egy kicsit jobban megerőltetnem magam. Csak még egyelőre nem megy.

Bölcsi - második felvonás; próbanap

Azzal kezdeném, hogy Orsi 4 nap bölcsi-ovi után egy hetet itthon töltött, betegen. Velem együtt. Mert hogy én is elkaptam tőle. Ezen a héten kedden mehettünk újra, és arra számítottam, hogy elölről kell kezdeni az egészet. De nem. Sőt, kedden már ott is hagytam majdnem egy órára, szerdán két és félre, csütörtökön és pénteken (ma) pedig már ott is ebédelt. Jövő héten már ott is fog aludni. Ági néni azt mondta, hogy még 10 ilyen gyereket kíván magának, mint az Orsi. Igaz, hogy szerdán és ma úgy jöttem el, hogy sírt, de állítólag két perc után megnyugszik, és utána egész nap szépen eljátszik. Sokat van körülötte, meg ül az ölében, szóval már megszerette őt is, vagy legalább is elkezdett kötődni.
Tudom, hogy ez jó az Orsinak, mert már nagyon unatkozott itthon. Kell az is, hogy gyerekek között legyen. De azt az érzést, amikor otthagyod a síró gyereket a bölcsibe... hát azt nem kívánom senkinek. Emellé jön még a bűntudat, hogy a kétéves gyereket ilyeneknek teszem ki... Szerintem engem jobban megvisel ez az egész, mint az Orsit. Mindig is tudtam, hogy kötődés-problémáim vannak, ez az Attilával és az Antival való kapcsolatomon gyönyörűen megmutatkozott, de az évek múlásával jelentősen javult. De most újra előjött, az ovi kapcsán.
Amihez még egy dolog hozzájárult. Ez pedig a munka. Behívtak ugyanis a Rovitexhez próbanapra, tegnap voltam. Két delikvens maradt, ebből én vagyok az egyik. És azóta egészen rossz passzban vagyok. Mert egyrészről nagyon pozitív a benyomásom: amellett persze, hogy ijesztő megint új helyen dolgozni, új emberek közé beilleszkedni, a munka tetszene (már amit eddig láttam belőle); egyrészt kihívás lenne, másrészt hatalmas fejlődés is ahhoz képest, amit eddig csináltam. Nem is beszélve arról, hogy referenciának sem utolsó. A másik oldalon viszont ott van a munkaidő: nyolctól ötig. Ami azt jelenti, hogy fél hatra érnék legkorábban haza. És itt most nem arról van szó, hogy nincs, aki addig az Orsival legyen, mert majd az Anti szépen hazahozza az oviból (szerintem még jót is fog tenni a kapcsolatuknak), vagy ha ő sem ér időben haza, akkor apósék. Csak épp eddig 24 órában együtt voltunk Törpivel, most meg jutna belőle 1 óra reggel és 2 este. És ezt nagyon nehéz megemészteni. Anti soha nem is fogja megérteni. De annyira szar, hogy a rohadt pénz miatt ilyen helyzetbe kerültünk! Mert ha nem vállalom el, akkor persze tuti, hogy nem mostanában kapok másik állást. Az eddigi tapasztalatokból kiindulva viszont ha elvállalom, egy héten belül két helyről is visszajeleznek, hogy mehetek. Azt meg nem akarom csinálni, amit az Anti mond, hogy próbaidő alatt felmondjak, ha kapok jobb ajánlatot. Úgyhogy most minden a fizetésen áll vagy bukik. Mert arról még sajnos nem beszéltünk. Hétfőn hívnak vissza, úgyhogy addig megpróbálom nem túlspilázni a dolgot - bár a fentiekből gondolom kiderült, hogy ez nemigen megy. Ha jó pénzt ajánlanak, elvállalom, ha keveset, akkor nem. Mindenképpen fogok kérni 1-2 nap gondolkodási időt, aztán meglátjuk, mi lesz.

Magam alatt vagyok

Nem kaptam meg az állást, amiben nagyon bíztam. Pedig még protekcióm is volt valamennyi. Egy víztechnikával foglalkozó cégről volt szó, múlt hét szerdán voltam interjún, és mint kiderült, az igazgató a nagybátyám testvére. Mondjuk az interjún nem kivételeztek velem - ezt persze nem is vártam el. Nem is került szóba a rokonság - ezt sem vártam el. De azt azért elvártam volna, hogy esetleg adjanak egy esélyt, főleg, ha tényleg szóltak az érdekemben. Nagyon jó lett volna a munkaidő, a fizetés és a munkakörülmények is. De hát ez már valaki másra vár. Az is igaz, hogy nem remekeltem az interjún. Alig hogy beértem, már fordítani is kellett magyarról angolra írásban egy szöveget, ami kicsit jogi jellegű volt. Szótár nélkül. Nekiálltam, bár voltak vele gondjaim, ám az is igaz, hogy csak a szókinccsel. Aztán az interjú végén tolmácsolni kellett, hát nem vagyok valami büszke a teljesítményemre. Egyszerűen még nem jönnek a számra az angol szavak. Nyilván nem a mondat összerakásával van a gond, hanem a szókincsemmel. Ez alatt az itthon töltött két év alatt a produktív szókincsem eléggé lecsökkent. És hát persze elmondtam, hogy ennél én sokkal jobb vagyok, csak vissza kell rázódni... De nyilván ez nem volt elég hihető. Persze hát ők is pénzből élnek, és ilyen az élet. Ha nem bizonyítasz már az első alkalommal, nem kapsz második lehetőséget. Csak hát ez most nagyon rosszul érintett. Igazából teljesen magam alatt vagyok. És hát jön vissza az önbizalomhiány... Azért nem is jelentkezek nyelviskolákba, mert annyira béna vagyok, nem akarom leégetni magam. Elvégeztem egy egyetemet angol szakon, és tiszta béna vagyok, alig tudok angolul. Tudom, hogy ez túlzás, mert írott szöveget, filmet simán megértek, nem is az angolról magyarral fordítással, tolmácsolással van a gond. Hanem vissza. Nem jutnak eszembe szavak! Nagyon-nagyon utálom most magam!
Próbálok arra koncentrálni, amit előre kigondoltam: hogy majd akkor kapom meg a tuti állást, amikor már az Orsit nyugodtan beszoktattam a bölcsibe, és a sors akarja így, mert lényegében iszonyatos nagy bűntudatot okozott volna, ha úgy kell elkezdenem dolgozni, hogy az Orsit még nem szoktattam be a bölcsibe, ne adj' Isten más, pl. após szoktatja be helyettem... Szóval ennek így kellett lennie. Így nem kell idegeskednem, nem kell aggódnom, mert jelenleg nincs benn több helyen az önéletrajzom, szóval most már biztos, hogy lesz időm nyugodtan hozzászoktatni Törpit a bölcsihez. De azért rohadt rossz érzés.

Kettesben

Na nem romantikusan, Antival, hanem kettesben Orsival. 5 napig. Anti ugyanis hétfő óta Pesten van tanfolyáson, anyósék pedig Mohácsra mentek le. Igazából jól érezzük magunkat Orsival, bár egy kicsit furcsa, hogy egész nap csak mi vagyunk. Illetve hát a "közvetlen rokonságból" vagyunk kettesben, mert próbálok minden napra szervezni valami kis programot, sorra látogatjuk az ismerősöket, itthon pedig csináljuk, amit kell, illetve nagyokat játszunk.
De meg kell mondjam, nehéz is egyben. Nem irigylem azokat az anyukákat, akiknek ezt huzamosabb ideig kell csinálniuk valamilyen okból. Nagyon elfáradok nap végére. Ma például már reggel hatkor felébredt az Orsi, és bár hétig még az ágyban tudtam tartani, még az is nagyon korai kelésnek. Ráadásul a legújabb szokása, hogy ebéd után maximum 1,5 órát alszik! Pedig most én is tudnék aludni jókat délután, mert végre senki sem matat az emeleten, ami engem eléggé akadályoz az alvásban, de amire eljutnék oda, hogy elalszom, addigra felébred a gyerkőc.
És ez annak a fényében elkeserítő, hogy éjszaka alig alszom. Íme a nagy beismerés: gyáva nyúl vagyok! Annyira be vagyok fosva esténként, hogy egyszerűen nem tudok elaludni! Még a jó kis Sedacur Forte altatómmal sem, ami egyébként mindig használ, és tök nyugodtan alszom tőle. Igazából van egy nagy kés is az ágy alatt (tessék csak nyugodtan röhögni), bár nem tudom, merném-e használni, ha kellene. Lényegében nem tudnám megmondani, pontosan mitől is félek ilyenkor. Szerintem a sok hülye horrorfilm meg thriller hatása ez. Ilyenkor nem merek a tükrökbe belenézni, és az ablakra is utálok rátekinteni. Persze az, hogy behúzzam a sötétítőfüggönyt mindig akkor jut már csak eszembe, amikor már sötét van, és nem merek az ablak közelébe menni. És hát valószínűleg az álmaim (?) sem segítenek. Legalább is remélem, hogy csak álmok. Rengetegszer ébredek arra, hogy valaki van a hálószobánkban, esetleg az ágynál áll, vagy éppen közelít hozzá. Hihetetlenül rémisztő dolog ilyenekre ébredni ám! Persze valószínűleg csak álmodom ezeket, de még régebben, amikor az Anti videóra akarta venni, hogy mit csinálunk éjszaka (nem home-video, hanem a forgolódások, pisilni járás, stb), mondtam, hogy talán mégsem kéne. Mert mi van, ha kiderül, hogy nem csak álmodom ezeket a dolgokat, hanem a videofelvételen is látható? Akkor aztán azt hiszem egyikünk sem alszik többet :) Anti végiggondolta, és azt mondta, lehet, hogy igazam van. Na de visszatérve: amikor ez történik, akkor általában iszonyat gyorsan hozzábújok az Antihoz (ha őt kérdezitek, akkor ráugrom; nem egyszer okoztam már neki szívrohamot az ilyen éjjeli akcióimmal), de mivel most nincs mellettem, nem akarok ilyenre ébredni. Úgyhogy lehet, hogy ezért nem is tudok elaludni sem.
Még két éjszakát kell átvészelnem valahogy, aztán hazajön férjuram. Megpróbálom túlélni valahogy. Ha nem írnék többet, tudjátok, mi történt.

Anyuci, gyere!

Orsi az utóbbi 3-4 napban kicsit nyűgös, volt hőemelkedése is, lappanghat benne valami. Már péntek este is felébredt éjfél felé, és be kellett menni hozzá, mert nyöszörgött, pityergett. Aztán tegnap (vasárnap) is felébred, szinte ugyanakkor. Épp befeküdtünk az Antival az ágyba, amikor ezt halljuk: "Anyuci, anyucika, gyere!". Jajj, a pici szivem!!! Még sosem hívott így, ha valamit akart, csak egyszerűen nekiállt sírni. De most konkrétan engem hívott! Persze rossz, hogy nem tud aludni, és valami bántja, de ez nagyon jó érzés volt!
Újabban egyébként könyvvel alszik a Törpi. Ez nem azt jelenti el, hogy mesére alszik el, hanem azt, hogy be kell tenni mellé a könyvet, és arra ráteszi a pici kezét, és úgy szenderül álomba.

A június 30-i bejegyzésem így utólagosan olvasva kicsit letargikusra sikerült. Természetesen tudom, hogy nem vagyok rossz anya, meg azt is tudom, hogy kellett egy kis idő, hogy "visszaszokjon" hozzánk az Orsi (ami már teljesen meg is történt), de az akkor, úgy, nagyon rosszul érintett. De már minden rendben van, újra nagy a szerelem :) Bár mintha kevesebb lenne a puszi, mint korábban :) De ez mindenkire igaz, még a papáékra is, úgyhogy nem aggódom.

A tegnapi délután egyébként tökéletes volt. Anti már 2 napja felállította a nagymedencét, és a délutáni alvás után kimentünk Orsival. Apa már a medencében feküdt a gumimatracon. Orsit betettem "apucika" mellé, és olyan jókat játszottak! Először csak a gumimatracon volt a kisasszony, de aztán lemerészkedett, és egészen nekibátorodott. A melléig ér neki a víz, de nem hagyta, hogy az Anti fogja a kezét, amikor sétált! Nagylányosan, egyedül! Aztán az apja a kezénél fogva pörgette a vízen, amit nagyon élvezett, hangosan kacarászott. Olyan jó volt látni őket együtt! Nem is mentem be, nem akartam megzavarni az idillt. És szerintem az Anti is megérezte végre, milyen jó érzés az, ha boldog a gyermekünk.

JUPPPIJÉÉÉÉÉÉ!

Hihetelen, de igaz: diplomás leszek! Sok év küzdelem és önsanyargatás, önostorozás, feladás és újra felállás után eljött ez a pillanat! Körülbelül hét órával ezelőtt felálltam a végső lépcsőfokra: 4-esre vizsgáztam a tanári képesítő vizsgán. Nem volt szakadt gatya, nem volt wc-be ragadás, volt viszont bőgés hazafelé a kocsiban.

Kevesen tudják, mit jelent ez nekem. Az elején minden jól ment, jártam órákra, ügyesen vizsgáztam, a szigorlataim is sikerültek… aztán jött a nagy mérföldkő, a szakdolgozat. Ötödév végén elkezdtem dolgozni, mert már egy ideje együtt éltünk az Antival, és én is hozzá akartam járulni a költségekhez, és hát úgy gondoltam, munka mellett simán megírom. Külkeresként kezdtem, és nagyon meg voltak velem elégedve, de hirtelen jött egy telefon: mehetnék Baksára tanítani. És én feladtam a biztos állást, a közel 40.000Ft-tal több fizetést ezért az álomért. Aminek hamar vége lett, hiszen nem tudtam megírni a szakdolit. Ennek oka konkrétan nem én voltam, hanem akkori konzulensem, aki két hónappal a leadás előtt közölte, hogy mégsem vállal engem. És akkor már hiába futkostam a meglévő 10 oldalammal, nem találtam új tanárt a témámhoz. Új munkahely, új év, tiszta ideggyogyó… ez volt a következő év. Naponta felmerült, hogy neki kéne állni, de csak nem ment. Persze hibáztathatom a munkahelyet (annak is volt benne része), de belátom, hogy leginkább a saját lustaságom és gátlásaim voltak a fő akadály. Aztán terhes lettem, itthon maradtam szinte az elejétől, és jött a nagy elhatározás: na majd most! Kerestem új tanárt, új témát, határidőt is kitűztem magamnak: mivel Orsinak november végén kellett volna megszületnie, én az októberi leadási határidőt akartam tartani. Csakhogy Orsi nem így gondolta, és szeptember végén megszületett. Ez volt 2008-ban. Persze az elején teljesen lekötött a baba, de folyton ott lebegett a fejem felett a kard; tudtam, hogy sok ingyenes félévem már nincs, tudtam, ha addig nem csinálom meg, amíg itthon vagyok az Orsival, akkor már sosem, és azt is tudtam, nagy lesz a kísértés feladni. De nekiálltam, és nagyon jókor jött egy üzenet kedves ismerőstől, miszerint a diplomát nem magamnak, hanem az Orsinak szerzem meg: hiszen ő lesz az, aki abból profitál, hogy anyuka normális helyen dolgozik, időben hazaér és nem három műszakban nyomja a Tescoban, és emberi fizetést kap. Tudom, a diploma nem feltétlenül jelenti mindezt, de jó érzés azt hinni. És a legjobb érzés az, hogy MEGCSINÁLTAM. Legalább ötször feladtam, aztán újból megembereltem magam. Túlléptem azokon a negatív gondolatokon, hogy nem vagyok képes megcsinálni, mert buta vagyok, hogy nekem már sosem lesz diplomám, meg ilyenek. Persze, a körülmények is hozzájárultak, de vannak, akik sokkal nehezebb helyzetből csinálják ezt meg. Nekem ez most hihetetlenül fontos, és hihetetlenül jót tesz a lelkemnek. Tudni, hogy befejeztem valamit, hogy nem csak elvesztegettem 5 évet az életemből. Szóval boldog vagyok, ez az én napom, és nem gondolok semmi rosszra. Ma nem.