A legrosszabb érzés

Komolyan azt érzem, hogy megszakad a szívem.

Pedig olyan jól éreztük magunkat az Antival, 5 napot töltöttünk kettesben Miskolctapolcán. Nagyon jó volt, tényleg, nem is ezzel van a baj. Orsira addig anyósék vigyáztak. Törpilla imádja őket, ha lejön a mama vagy a papa, én mintha ott sem lennék. Ez eddig is így volt, persze nem a legjobb érzés, de azért könnyebbség is, hogy ilyenkor gyorsan el tudok végezni egy-két dolgot.
Gondoltam, hogy Orsi nem fog a nyakamba ugrani, ha hazaérünk. Egyszerűen nem olyan, meg különben is, nagyon jól érezte magát a mamáékkal. Aminek örülök, tényleg. Nagyszerű, hogy ilyen jól elvan velük. De még puszit sem akart adni először, ment vissza a papa ölébe. Aztán persze nap végére hozzánkszokott", de inkább a mamával volt. És jött az este. Már előre vártam, hogy közös vacsi, pancsi, majd egy jó hosszú, összebújós meseolvasás, és az esti 13 puszi. Nekem ugyanis nagyon hiányzott. Ez volt a második, hogy elmentünk az Antival valahová (az előző csak 2 éjszaka volt), és alig vártam, hogy megdögönyözzem, megpuszilgassam. Szinte sírnom kellett, ha hallottam a hangját a telefonban. ANYA vagyok.
Szóval jött az este, és fürödni a mamával akart. Hát jó. Aztán vacsizni is, elfordult és elkezdett sírni, amikor odaültem elé, hogy adok neki kajcsit. Ez már rossz volt, gondoltam nehéz lesz így lefektetni. Amikor befejezte az evést, ki akartam venni, de sírva mondogatta, hogy "mama, mama". Úgyhogy a Böbe fektette le.
Iszonyatos, szörnyű érzés. És nem vagyok mérges, sem az Orsira, sem a Böbére. Egyszerűen csak megszakad a szívem. És felesleges erről az Antival beszélnem, mert akármit gondol is arról, hogy mit érzem, biztos, hogy még a közelében sem jár. Ezt csak egy másik anya tudja átérezni. Mindig is attól féltem, hogy a gyerekem úgy fog érezni irántam, mint ahogy én érzek anyám iránt. És rettenetes, hogy a lányom jobban szereti a mamát, mint engem. SZÖRNYŰ!!!! Rossz anya vagyok, biztos nem véletlenül van ez. Újabb kudarc az életben. Hát ez vagyok én.

Dilemma

Tegnap hívtak a baksai suliból. Ma be kell mennem hozzájuk, úgy néz ki ugyanis, hogy felajánlanak egy állást. Akár nagy hurrát is kiabálhatnék most, csak egy bökkenő van: óraadóként. Az összes angol órát megkapnám, ami lóvéban végül is nem lehet olyan rossz, hiszen majdnem teljes óraszám, csak hát nyárra, illetve egyéb szünetekre nem jár fizetés. Ami ugye a mi helyzetünkben nem megengedhető. Mármint hogy nyáron 2-3 hónapig semmilyen pénzt ne kapjak. Persze az első nyarat ki lehetne bekkelni, mivel a Manufakturától még van 51 nap szabim, amit ki kell fizessenek, ha felmondok, és ami két hónap, tehát még túlvészelnénk az első nyarat. De utána? Meg kell kérdeznem, hogy van-e arra reális esély, hogy esetleg később felvegyenek. Vagy legalább határozott idejű szerződésem úgy legyen, egyik nap lejár, másnap kötünk újat.
Na de persze ott a másik oldal. Orsi. Beszoktatás bölcsibe, első év, mindenféle nehézség, betegség... És ha ezt a munkát elvállalnám, az csak néhány órás délelőtti elfoglaltságot jelentene (meg persze a felkészülést, de azt lehet akár itthon is). Ha csak ezt nézném, mindenképp elvállalnám. De nem nézhetem csak ezt. Nagyon szarul állunk anyagilag, az Anti fizetése elmegy a hitelekre. Ha a szülei és a Gréti nem segítenének, nem is tudom mi lenne velünk. Jó lenne már egy kicsit lazábban élni.
Na és persze arról már ne is beszéljünk, hogy nincs egy hete, hogy határozottan kijelentettem, tanári állást csak akkor vállalok idén, ha határozatlan idejű szerződést kapok. Mert nem szeretnék már jövő júniusban újra munkát keresni. Persze ez egyébként is előfordulhat, de tudni nem akarok róla.
És van még egy dolog, ami miatt valószínűleg nemet fogok mondani Baksára: a Radnótiban is keresnek tanárokat, és ott nagyon szeretik a volt tanulókat, igazából a tanári karnak legalább a fele ott tanult korábban. Igaz, angol-németest keresnek, de keresnek mellette szakmai tanárokat is. Mondjuk nem tudom, mi a feltétele, hogy valaki közgázt vagy külkert tanítson, (a hirdetésben mondjuk egyetem szerepel), de nekem van némi munkatapasztalatom. És hát lehet nagyképűség, de nem gondolom, hogy ha megkapom az anyagot, ne tudnék megtanítani szinte bármit (na jó, fizikát, kémiát, kínait talán mégsem). Szóval oda mindenképp pályázni akarok, méghozzá egy szívhez szóló motivációs levéllel.
Nem tudom, mi lesz. Első körben ma megyek Baksára, aztán majd meglátjuk.

UPDATE: Nos, meghallgattam az igazgatónőt. És már megint az történt, hogy feleslegesen előre rágörcsöltem a dologra. Az van ugyanis, hogy összesen 9 órát kapnék. Hmmm. És ezzel vége is a történetnek. Hiszen 9 óra az semmi. Valahol sajnálom, mert mindig nosztalgiával fogok visszagondolni a baksai sulira, meg az ottani kollégákra, de ezt így nem vállalom.
Egyébként igen érdekes elképzelései vannak az igazgatónőnek a nyelvoktatásról. Eleve csak negyedik osztálytól akarja az angol oktatást, és kimenő rendszerben, azaz teljesen meg akarja szüntetni. Kifejtette a véleményét, hogy a gyerek tanuljon meg először jól magyarul, és aztán az idegen nyelvet. Mert egy elsős, aki még írni, olvasni sem tud, az ne tanuljon angolul (!). Egészen furcsa hozzáállás egy pedagógustól, bár nem egyedi. Pont arra kellene törekedni, hogy legyen választása a gyereknek vagy a szülőnek, így meg németet tanulhat és kész - vagy nem tudom, lehet, hogy azt sem, nem mondta, a némettel mi lesz. És hogy először írni-olvasni tanuljon meg? Szerintem a gyerekek ezt teljesen a helyén tudják már kezelni 6 évesen, nekem sem volt vele semmi problémám a II. Gyakorlóban. Na mindegy, a dilemma megoldódott, legalább nem idegesítem magam vele.

Ó fákk :)

Ez az Orsi legújabb szava. Nem érti senki? És ha így írom: Oh, fuck? :) Nem is tudom, hogy ez vicces-e, vagy ciki. Persze nem tudja, mit jelent, és ha idegenek előtt mondja, akkor sem érti valószínüleg senki, na de mégis. Nagyon régóta van ez nálunk, hogy két dolgot mondunk csúnyát az Antival, az "oh, fuck" és a "basszus". Persze a kisasszony mind a kettőt nagyon hamar megtanulta. Mit lehet erre mondani? Még mindig jobb, mintha egyébb b-betűs, meg k-betűs, meg f-betűs szavakat mondana.
Na de hogy ne csak a csúnya szavakat írjam le, amiket tud, megpróbálom összegyűjteni azokat a szavakat, amiket már mond a Törpi: anya, apa, mama, papa (és ezeknek minden elképzelhető változata), Peti, Gréti, Erika, Móni, Ági néni, Jocó, Noémi, Marika, Béla, Adél, Dugó, néni, bácsi, kutyus, cica, cini (egér), kígyó, kukac, nyuszi, maci, pingi (pingvin), katica, bogár, pók, szunyog, hangya, zsiráf, hápi (kacsa), csiga, mókus, halacska, tigris, fáncsi (elefánt), zümi (repülő bogarak), Micimackó, Zsebibaba, Füles, Cuncimókus :) , törpi (hupikék törpikék figurák), asztal, szék, tányér, pohár, kés, villa, kanál, hami (ennivaló), inni, szomjas, vaj, kokó (kakaó), kenyér, sajt, Bocisajtkrém (igen!!!), golyó (Kölesgolyó), alma, banán, csoki, joghurt, krumpli, csúszik, tapad, kapasz (kapaszkodik), koszos (ezt mondja a legtöbbször!), morzsa, autó, busz, hinta, csúszda, tv, homok, homokoz, séta, fut, feje, haja, szeme, orra, füle, szája, ujj, keze, lába, poci, nuna, kuki, tente (alvás), párna, takar (takaró), ceruz (ceruza), papír, piros, kék, zöld, sárga, barna, lila, csíkos, fincsi, rossz, hideg, meleg, egy, kettő, nyolc, tíz (ezeket csak mondja, pontosan azért még nem tudja mennyi a nyolc), nem, nincs, másikat, kicsi-pici, itt is, ez is, fésű... Biztos ki is hagytam párat, hirtelen ezek jutottak az eszembe. Ja, és a kedvencem: ORSI SZERET ANYÁT! Teljes elolvadás van ilyenkor :)
Ma nagyon büszke voltam az Orsira. Takarítottunk, ami azzal kezdődik, hogy a nagyszobában felpakolunk az ágyra egy csomó dolgot: labdák, nyuszimobil, kis babakocsi, egyéb nagyobb méretű játékok. Ezután felporszívózok a lakásban, felmosok, majd beülünk a végén az Orsi szobájába játszani. Ma is így volt. Amikor felszáradt a padló,mondtam az Orsinak, hogy menjük ki, anya pucol neked körtét. Ki is mentünk, ő bevonult a nagyszobába, én a konyhába. Hallom ám, hogy nagy nyögések, zajok vannak. Benézek, és az én büszkeségem teljesen egyedül és magától, anélkül, hogy kértem volna, lepakolt mindent az ágyról, és nem csak le, hanem mindent a helyére!!! Olyan büszkeség töltötte el a szívem!!!! Az én okos nagy lányom!!!

Miközben ezt írtam, csörgött a telefon. Anyám volt. Gyomrom görcsbe rándult, agyam elkezdett pörögni. Vegyem fel? Ne vegyem fel? Nem veszem fel! Nem is vettem. Persze közben eszembe jutott, hogy mi van, ha a Petivel van valami megint. Ezért miután abbahagyta a csörgetést, felhívtam a Petit. Jól van, nem miatta hívott anyám. De mondja a Peti, hogy tegnap anyu bement hozzá, és megkérdezte, hogy tudja-e, hogy mi történt köztünk. Mondja a Peti, hogy igen. Erre anyám: Nem tudom, milyen verzióban hallottad (HAHHHH!). De én már nem fogok senkitől bocsánatot kérni, elegem van abból, hogy mindig én kérek bocsánatot (és megint csak: HAHHHHH! - bőven elég hozzá az egyik kezem, ha össze akarom számolni, hányszor kért bocsánatot! Sőt, igazából kampókéz is lehetnék, ha már itt tartunk!).
Persze eldöntöttem, hogy nem foglalkozom vele többet, de már látom, hogy ma egész nap megint ezen fogok agyalni.

A nagy bili kérdés

Nos tehát. Már jó egy hónapja (vagy talán kicsit több is) Orsi szinte mindig pisil, ha rátesszük a WC-re. Először hagyományos bilit vettünk neki, szép rózsaszín csajszisat, Hápival a háttámlán, de vagy az én gyermekem nagyon béna, vagy a bili nem jó, de Orsolyám nem tudott egyedül ráülni. Ha meg rásegítettük, akkor felállni nem tudott. Érthető okokból ezért nem is igen kísérletezett. Erre fel vettünk wc szűkítőt, ami tetszett neki, és ügyesen használja is. Csak hát ugye ezt egyedül nem lehet. Gondoltunk egyet, vettünk olyan bilit, ami kisszék formájú, és a közepe kivehető. Erre a Törpi már sokkal ügyesebben ráül, és le is tud szállni róla egyedül.
A tegnapi nap előtt kétszer próbáltam, hogy kinn az udvaron nem adtam rá pelust, csak bugyit. Nem igazán jött be a dolog :) Szólt az én pici lányom, hogy "pisi", de egy időben a csurgatással :) Szóval két óra alatt két bugyi, két ruci, plusz az én szoknyám. Na de tegnap! Az én ügyes nagylányom egyszer csak szól, kicsit megilletődve, szinte kérdezve: Pisi?! Gyorsan futás a bilihez (amit persze kivittünk magunkkal), és olyan ügyesen belepisilt! 2x is! Harmadszorra elkezdte a bugyiba, de aztán folytatta a bilin. És ma délelőtt, amikor itthon voltunk benn a lakásban, és még a pelus is rajta volt, itt is szólt kétszer is! Annyira édes, amikor mondom neki, hogy "Akkor fussunk gyorsan levenni a pelust és pisilni!" - nekiáll lábujjhegyen rohanni a szobája irányába, és közbe csak úgy lobognak a kezei, amiket persze magasba emel futás közben :) Szóval alakul a szobatisztaság szép lassacskán, bár kakát még nem sikerült produkálnunk a bilibe. Szokott szólni, szinte mindig, de mindig akkor, amikor már elkezdi. És hát olyankor ugye már késő :)

UI: Ma megyünk fodrászhoz. Rövid hajú lesz a törpe. Szerettem volna szép hosszú hajú királylányt, de a királylány izzadásban a királyra ütött :) Egész nap tiszta izzadság a lobonca, úgyhogy inkább idén nyáron még levágatom neki, aztán jövőre edzünk a copfra meg a hajcsattra. Most ugyanis egyik sem marad a hajában egy óránál tovább.

Strandolás

Tegnap elmentünk családostul strandolni: Orsi, Anti, após, anyós és én. Persze megint furán indult az Anti részéről az egész, mert amikor péntek reggel megemlítettem, hogy elmehetnénk, akkor nem igazán ugrott a témára, mert hogy az Orsi még túl kicsi a strandhoz, majd ha szobatiszta lesz.... hát jó. Elkönyveltem, hogy akkor nem megyünk, hanem egész nyáron itthon ülök majd a gyerekkel, leszámítva az egy hetes balatoni nyaralást. Erre délután a városból hív, hogy vett zsemlét, mi kell még a strandoláshoz. (gondolom beszélt az anyjával vagy az apjával, és ők is mondták, hogy jönnének, és így már persze könnyebbnek tűnt a dolog, mert hogy ha nagyszülők ott vannak, mi szinte el is vagyunk felejtve, ők azok, akiken a Törpi lóg - tudom, hogy az Anti szereti az Orsit, de még mindig látja benne az akadályt, nem gondolja, hogy minden mehet úgy is, mintha nem történt volna változás a családban. Mindegy, ezt már a múltkor megbeszéltük, én nem cseszegetem, ő meg igyekszik...)
Szóval felkerekedtünk szombat reggel 8-kor, 9-re már ott is voltunk a strandon Kaposváron. Találtunk jó kis árnyékos helyet, letelepedtünk (szó szerint, annyi cuccunk volt, hogy ha véletlenül bezártak volna minket 3 napra, akkor sem lett volna semmi gond). Aztán megtámadtuk a medencéket. Én Orsival a gyerekmedencében kezdtem. Beleültettük az úszógumijába, és kb. 3-4 percig gyanakodva figyelte, hogy mi történik. Aztán, amikor kimerészkedett, akkor belelendült a pancsiba! Vizicsúszdázott, fröcskölt, arcába kapta a vizet... olyan jó érzés töltötte el a szívemet! Komolyan mondom, ezekért a pillanatokért érdemes élni! És én minden erőmmel azon leszek, hogy a kislányomnak minél több ilyen pillanatot szerezzek. És hogy örökre megmaradjon neki az a képessége, hogy másokkal nem törődve tudja élvezni a pillanatot. Aztán amikor az apucijával a nagy, felnőttes csúszdán csúszott le... hát azt látni kellett volna. Ahogy gyorsultak, úgy nőtt az arcán a vigyor. Amikor az aljára értek, akkor Anti kiemelte a vízből, de persze azért kapott egy jó nagy adagot az arcába. Kicsit meglepődött, de a következő pillanatban már kacagott. Nagyon jó volt nézni.
Persze délután nem akart aludni, hiszen annyi új, érdekes dolog volt, és hát a kiságya sem volt ott. Ezért a végére már egész nyűgös volt, le is vágott egy rendes hisztit, amikor 1 óra fürdés után kivettem a vízből, de tudom, hogy ez a pihenés hiánya miatt volt. Hazafelé nem kellett 5 perc, és már aludt is. Itthon vacsi előtt még hüppögött pár sort, de aztán gyorsan ágyba tettük, és minden rendben volt. Biztos lehet még fokozni, de ez egy tökéletes nap volt.

UI: Igen, kedves barátaim, nyugodtan lehet hozzászólást írni :)

JUPPPIJÉÉÉÉÉÉ!

Hihetelen, de igaz: diplomás leszek! Sok év küzdelem és önsanyargatás, önostorozás, feladás és újra felállás után eljött ez a pillanat! Körülbelül hét órával ezelőtt felálltam a végső lépcsőfokra: 4-esre vizsgáztam a tanári képesítő vizsgán. Nem volt szakadt gatya, nem volt wc-be ragadás, volt viszont bőgés hazafelé a kocsiban.

Kevesen tudják, mit jelent ez nekem. Az elején minden jól ment, jártam órákra, ügyesen vizsgáztam, a szigorlataim is sikerültek… aztán jött a nagy mérföldkő, a szakdolgozat. Ötödév végén elkezdtem dolgozni, mert már egy ideje együtt éltünk az Antival, és én is hozzá akartam járulni a költségekhez, és hát úgy gondoltam, munka mellett simán megírom. Külkeresként kezdtem, és nagyon meg voltak velem elégedve, de hirtelen jött egy telefon: mehetnék Baksára tanítani. És én feladtam a biztos állást, a közel 40.000Ft-tal több fizetést ezért az álomért. Aminek hamar vége lett, hiszen nem tudtam megírni a szakdolit. Ennek oka konkrétan nem én voltam, hanem akkori konzulensem, aki két hónappal a leadás előtt közölte, hogy mégsem vállal engem. És akkor már hiába futkostam a meglévő 10 oldalammal, nem találtam új tanárt a témámhoz. Új munkahely, új év, tiszta ideggyogyó… ez volt a következő év. Naponta felmerült, hogy neki kéne állni, de csak nem ment. Persze hibáztathatom a munkahelyet (annak is volt benne része), de belátom, hogy leginkább a saját lustaságom és gátlásaim voltak a fő akadály. Aztán terhes lettem, itthon maradtam szinte az elejétől, és jött a nagy elhatározás: na majd most! Kerestem új tanárt, új témát, határidőt is kitűztem magamnak: mivel Orsinak november végén kellett volna megszületnie, én az októberi leadási határidőt akartam tartani. Csakhogy Orsi nem így gondolta, és szeptember végén megszületett. Ez volt 2008-ban. Persze az elején teljesen lekötött a baba, de folyton ott lebegett a fejem felett a kard; tudtam, hogy sok ingyenes félévem már nincs, tudtam, ha addig nem csinálom meg, amíg itthon vagyok az Orsival, akkor már sosem, és azt is tudtam, nagy lesz a kísértés feladni. De nekiálltam, és nagyon jókor jött egy üzenet kedves ismerőstől, miszerint a diplomát nem magamnak, hanem az Orsinak szerzem meg: hiszen ő lesz az, aki abból profitál, hogy anyuka normális helyen dolgozik, időben hazaér és nem három műszakban nyomja a Tescoban, és emberi fizetést kap. Tudom, a diploma nem feltétlenül jelenti mindezt, de jó érzés azt hinni. És a legjobb érzés az, hogy MEGCSINÁLTAM. Legalább ötször feladtam, aztán újból megembereltem magam. Túlléptem azokon a negatív gondolatokon, hogy nem vagyok képes megcsinálni, mert buta vagyok, hogy nekem már sosem lesz diplomám, meg ilyenek. Persze, a körülmények is hozzájárultak, de vannak, akik sokkal nehezebb helyzetből csinálják ezt meg. Nekem ez most hihetetlenül fontos, és hihetetlenül jót tesz a lelkemnek. Tudni, hogy befejeztem valamit, hogy nem csak elvesztegettem 5 évet az életemből. Szóval boldog vagyok, ez az én napom, és nem gondolok semmi rosszra. Ma nem.

Gyereknap

Kicsit megkésve bár, de beszámolok a gyereknapról is.
Szóval szombaton átmentünk Görcsönybe, egész jó idő volt, így meg tudták rendezni szabadtéren a programokat. Odaértünk, és találkoztunk ismerősökkel rögtön, aki mondta, hogy mindenhol lehet ajándékot kapni. Horgászhatnak a gyerekek (tudjátok, fa halak kicsi gumi medencében), dobhatnak kosárba, és lesz a motorverseny is - erre persze már előre felkészültünk, vittünk magunkkal a nyuszimobilt.
El is mentünk Orsival horgászni (persze én horgásztam), aztán válogathatott egy kosárnyi kis játékból - na jó, leginkább Kinder tojásos cuccok voltak. Kibányásztunk egy kis kukából kinéző zöld szörnyfigurát, ez lett a nyereményünk. Mivel az elejétől kezdve Kukabúvárként definiálom a szerzeményt, Orsi is nevén nevezi: Kukabuka. Dobtunk kosárba is labdát, itt a nyeremény Pufi kukac volt, na innen kellett a gyereket jól irányzott, elterelő hadművelettel továbbterelni. Tudni kell ugyanis, hogy Pufiból 1 zacskót simán be tudna vágni (ha engednénk). Aztán jött a motorverseny. Elindultunk mi is, aztán lányom felállt a nyusziról, és behúzta a célba. Nem baj, a "jogosítványt" így is megkaptuk. Meg az ajándékokat: labdát, napszemüveget, dudát. Nem tehetek róla, de valami különös vonzódás köt az ingyen ajándékokhoz, termékmintákhoz, kuponokhoz. El lehet ítélni, Antit is megbolondítom vele, hogy mindig kóstolunk meg végighallgatom a Tescoban az Always-es nénit egy-két ingyen betétmintáért, és a Reader's Digesttől is mindig csak az ingyen könyveket fogadom el.... de hát ez vagyok én. Ja, és aki nem tudná még: táskák, rúzsok, körömlakkok, fogkrémek, tusfürdők, Maggi alapok és teák - ezekből mindig legalább háromszor annyi van, mint amennyi tényleg kellene :)
Na de visszatérve a gyereknaphoz: volt ingyen pogácsa, üditő, csoki és fagyi is (hurrá!!!). Na jó, ezt tényleg a gyereknek adtam. Na nem mintha a dudát megtartottam volna :) A kutyás bemutatót tátott szájjal bámulta egyetlen gyermekem, és mivel az egész parádé alatt szólt a zene, néha-néha megállt táncizni egy kicsit. Apa is velünk volt, bőszen kattintgatott közben. Aztán hazamentünk, mert férjuramnak dolgoznia kellett menni, de nagyon jól éreztük magunkat.
Más, de most eszembe jutott: lányom teljes magabiztossággal és mindig a megfelelő helyzetben használja a "basszus" szót. Lehet nem kéne folyton ezt mondogatnom?

amiért nem beszélek Velük többet

Velük, azaz a jó édes anyámmal és apuval (nevelőapámmal). Előre szólok, hosszú lesz.
Sosem volt felhőtlen a viszonyunk, és biztos én is sok mindent elrontottam, de egy dolog igaz és örök: az, hogy milyen a kapcsolat gyermekünkkel, az csak rajtunk múlik. Hogy bánunk vele, kimutatjuk-e a szeretetünket, érzi-e részünkről a feltétel nélküli és állandó ragaszkodást, hogy bármi történik, bármit csinál, ő a mi gyerekünk marad, dícsérjük-e vagy csak állandóan cseszegetjük... Nos, gondolom a kérdésekből már rá lehet jönni nálunk mi volt a helyzet. Persze tárgyi javakban, nyaralásban mindig mindent megkaptunk (nem is győzték elégszer az orrunk alá dörgölni), viszont szeretetből, normális emberi kommunikációból, konfliktuskezelésből nem kaptunk követendő példát. Nem fogom itt 28 év sérelmeit leírni, legyen elég, hogy 19 éves koromban átköltöztem édesapámhoz, öcsém, amikor ugyanennyi lett, kiment teljesen egyedül Angliába. Mindkét esetben nem szóltak hozzám vagy egy évig, mert egy hálátlan szemét vagyok, aki a "világ legjobb anyukáját" teljesen tönkreteszi (apu szavai), illetve mert támogatni mertük öcsémet a döntésében. Amire az ő állandó reakciójuk az volt: úgyse lesz képes egyedül ott eltartani magát, hiszen még a bögréjét sem képes elmosogatni.
Tesóm hazajött fél év után, és jöttek a "látszatboldog" évek, amikor tettettük, hogy minden rendben van, persze átlag két havonta anyám megsértődött dolgokon, sokszor olyanon, hogy azt sem tudtam, mit is tettem, de persze apa azonnal telefonált, hogy kérjek bocsánatot... Mindegy, én hamar összekerültem az Antival, amiért örökre hálás leszek a sorsnak, és az utóbbi napok eseményei újra rádöbbentettek, hogy milyen jó ember is ő, az általam eltúlzott hibái ellenére.
A tesómmal a gondok 2 éve kezdődtek. Éppen terhes voltam, amikor megjelent nálunk, és közölte, hogy nincs értelme az életének, ő inkább öngyilkos lesz. Azt még megpróbálja, hogy elmegy egy dilidokihoz, hátha az segít, keressünk egyet. Én azt tettem, amit akkor a legjobbnak gondoltam: szóltam anyáméknak, annak ellenére, hogy a Peti kifejezetten kérte, ne tegyem. Három indokom volt rá: 1. mégis csak ők a szülei 2. terhesen nem biztos, hogy egyedül az én vállamon kell feküdnie egy ekkora tehernek 3. anyám ilyen dokik körében dolgozik, jobban tudja, kihez kell menni. Ma már másképp döntenék. Peti néhányszor elment a dokihoz, és szedegetett valami bogyót, de nem sokáig. Otthon a helyzet változatlan maradt, ugyanúgy cseszegették nap mint nap, idegesen, sértődötten szóltak hozzá mindig, lekezelően bántak vele. Ha velünk beszélgettek egy jó szót sem mondtak róla SOHA!
Ennek ellenére úgy tűnt, a Peti rendben van, már nem veszi magára dolgokat. Lett egy barátnője is, aki remekül kijött anyámmal - ez persze a Petire nézve nem volt túl jó. Mert hogy bánik ő szegény csajjal, de a csaj is hülye, de persze csak azért, mert a Petivel van. Csajszi egyébként természetben igen hasonlít anyámra. Na de ez mindegy. Néhány szakítás-kibékülés után a csajszi múlt héten szakított végleg öcsémmel, és ez volt az pont az i-n. Csütörtökön sírva jelent meg anyámnál a kórházban, tiszta depresszióban, az orvos végül azt javasolta, feküdjön be. Be is feküdt, és mi Antival azt gondoltuk, ez jó, mert kért segítséget, és el is fogadta. Én viszont innentől kezdve kerültem minden beszélgetést anyámékkal, mert olyan mértékű düh, harag és vádaskodás volt bennem, amit nem akartam rájuk zúdítani. A gyomrom fordul ki tőlük, hogy ilyenkor mennyire tudják szeretni a Petit, egyébként meg folyamatosan csak cseszegetik. És persze most is az volt a legfontosabb, hogy ők mennyire ki vannak most idegileg. Szóval kerültem a konfrontációt.
Szombat este hívnak, hogy gond van, Peti kijött a kórházból, megy a haverjához. És most mi lesz. Meg hogy másnap hívjam fel, de nem mondjam, hogy tudom, hogy kijött - a szokásos keverés. Mindig ez volt: nehogy már őszinték legyünk, inkább játszuk a szokásos játszmákat, fussuk a felesleges köröket. Nem hívtam fel a Petit, ami miatt már iszonyat bűntudatom volt este 10-re, hogy mi a fenének hallgattam megint rájuk. Vasárnap reggel 8-kor hív anyám, hogy a Peti hazament, de még délelőtt be akar menni a kórházba a cuccaiért. És arra kér minket (Antit és engem), hogy menjünk fel, és négyesben álljunk neki győzködni a Petit, hogy ez így nem jó, mert mindenki állandó félelemben él, hogy mit fog tenni (ugye megint a legfontosabb érv, nem is ám az, hogy a Petinek nem jó így). Mondtam visszahívom, hogy mi legyen. Persze rögtön a gyomrom görcsbe rándult, és rámjött a bőgés. Kértem Antit, hívja fel ő őket, és mondja el nekik, hogy ad 1: ilyen állapotban inkább nem győzködném a Petit ad 2: egyáltalán nem kéne győzködni, mert nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, hogy négyen letámadjuk váratlanul. Anti fel is hívta őket, én is hallottam a beszélgetés végét. Szó szót követett, és ime az ok a bejegyzés kérdésére: anyám kijelentette, hogy "mivel a Peti csak az Andihoz kötődik, majd gondolkodjon el a szerepén abban, ha a Peti csinál magával valamit".
És ekkor olyan történt velem, ami még sohasem. Teljesen kikattantam. Valamit beleordítottam a telefonba, talán hogy nekik kéne kitalálniuk, hogy ki ezért az egészért a felelős. És robbant a feszültség. Azt éreztem törnöm, zúznom kell, valamit a földhöz vágni. Szerencsére csak az Anti papucsát láttam meg, az udvaron vágtam többször is a földhöz, és olyan dolgokat ordítottam, amikre nagyon nem vagyok büszke. Aztán térdre estem, zokogtam, és nem bírtam felállni. Anti és Böbe (anyósom) vittek be a szobába, tettek le az ágyra. Minden erőm elszállt, még a fejemet sem bírtam felemelni. Aztán kb 1 óra múlva már összeszedtem magam, de az elhatározás megszületett - minden kapcsolatot megszakítani velük. Én nem akarom magam még egyszer ilyen állapotban tudni, nem akarom, hogy a férjem és a gyerekem ilyennek lásson. Én leszek a hibás?!?! Amikor egyedül mi álltunk ki a Petiért mindig és minden esetben!
Anti fel is ment hozzájuk, valamit beszélt velük, mondta nekik, ne csodálkozzanak, ha egy ideig nem veszem fel a telefont. De neki is a Peti volt a fontos, így elhozta onnan, és most vasárnap óta nálunk dekkol a kisöcsém. És átbeszéltünk mindent, kiderült egy csomó dolog, ami anyám ferdítése miatt teljesen máshogy jutott el hozzánk. Már tudja, hogy bármikor fordulhat hozzánk, bennünk mindig megbízhat, ne szégyellje magát, ne gondolja, hogy épp rosszkor van rosszul.

Végezetül álljanak itt egy ismerősöm szavai az anyaságról. Lehet, hogy az enyének is el kellene olvasnia...

Az ember életében egy hónap, vagy két hónap csupán egy villanás, viszont, ha az az ember a gyermeked, minden pillanat ajándék számunkra, amit velük tölthetünk. Nem lehet fontosabb semmi. Csak ő létezik, és ki kell élvezni a pillanatot. Olyan gyorsan cseperednek, hogy észre sem veszed. Hisz mi is felnőttünk és észrevettétek?

Ha már felnőtt az a picuri baba, aki egykor még pólyás volt, akkor is a gyermeked. Nem lehet fontosabb nála semmi és senki. Az 50 éves érett emberré lett „csodád” is a te véred és a te szíved. Minden percet vele szeretnél tölteni, nem fontosabb egy utazás, vagy bármi egyéb. Ha mellőzöd, ő is mellőzni fog…kimaradsz az életéből.

Hogy lehet elfeledni, hogy egykoron a boldogságot jelentette, hogy kúszott mászott a szobában, hogy ölelt és csókolt. Hogy lehet elfelejteni azt az ajándékot, amit az élet adott számunkra, a gyermeket… Hogy lehet?

Soha ne feledjük el, nem ő van értünk, hanem mi vagyunk értük. Nem ő a mi támaszunk, hanem mi vagyunk az övé. Mi lelkesítjük, és mi aggódunk érte. Ne ő tegye…ne várjuk el… Adjunk szeretet, tiszteletet, érdeklődést. Rajtunk áll, hogy milyen kapcsolatunk lesz gyermekünkkel. Ha elrontjuk könnyen elfordul felőlünk.

Egész életünkben arra törekedjünk, hogy szeressen, tiszteljen és becsüljön. Az anyaság nem egy ajándék, amit bárkinek kioszt az élet, keményen meg kell küzdenünk azért a szóért, hogy Anya. Küzdelem, kitartás és kemény munka. Báááár… Nem lehet olyan nehéz szeretni és őérte élni, hiszen ettől lesz teljes az életem.

Mindig, mindörökre szülő leszel, ha egyszer azzá váltál. Nem jár le a munkaidőd 20 év múlva… Nem lehet fontosabb egy férfi, egy utazás, vagy egy állat!