Depresszió

Azt hiszem, kezdek depis lenni. És ezt nem csak úgy mondom, nem csak úgy általánosságban használom. Nagyon rossz passzban vagyok. Napok óta folyamatos bőghetnékem van, és nem tudok ellene tenni. Persze most minden összejött.
A munka oltári nehéz. Sokáig benn kell lenni - a hivatalos munkaidő 8-5-ig, de elég ritka, hogy 5-kor felállok és eljövök. Aztán ott az a sok új ember. Vissza kell szokni abba is, hogy újra dolgozom, hogy folyamatosan oda kell figyelni valamire. És maga a feladat is... oltári bénának érzem magam, szerintem hamarosan ki fognak rúgni. Úgy érzem, nagyon lassú vagyok, és egyszerűen nem tudok ennyi mindent fejben tartani. Beszerző vagyok, és az új leosztás szerint kb 15 beszállító tartozik hozzám, akiknek az árukészletéért teljes mértékben én vagyok a felelős - egy hónap után, úgy, hogy igazából nem volt betanítás. És itt a beszerző dönti el, hogy mikor, miből mennyit rendel. Ilyet én még sosem csináltam, arról nem is beszélve, hogy a felelős döntések önálló meghozatala sosem tartozott az erősségeim közé. Már várják az eredményeket, amiket nem tudok felmutatni. Mindenkinek rohadt sok munkája van, nem tud nekem segíteni. És a beszerzés mellett megkaptam még a számlákat is, ami már önmagában marha nagy meló, legalábbis nekem. Be kell vinni őket a gépbe, és az egy ügylethez tartozó összes dokumentumot, számlát, iratot egy kupacba rendezni - ezek természetesen nem egyszerre kerülnek hozzám, úgyhogy úgy kell összepuzzlézni őket - vagy még nem jöttem rá, hogy lehet jobban csinálni.
Munka után hazajövök, és van kb. 1 órám a gyerekemből. Ami eleinte lényegében sokkal jobb volt, mert csak egymással foglalkoztunk, Orsi jó kedélyű volt. Mostanság viszont elég hisztis, és a nap végén egyszerűen nincs türelmem a saját gyerekemhez ilyenkor, ami persze iszonyú lelkiismeret-furdaláshoz és éjszakai bőgéshez vezet. Anti egy szó nélkül mindent megtesz, hogy segítsen, mosogatógépet pakol folyamatosan ki-be, takarít, még főz is néha, és leköti Orsit, és én nem tudok neki cserébe semmit sem adni. Egyszerűen nincs erőm. Orsit letesszük 8 órakor, én leülök, és az energiaszintem kb. 20%-ra esik le. Még felkelni is alig van erőm. És persze úgy tűnik, mintha tévét néznék, pedig valójában csak bámulok ki a fejemből, és 9-kor legtöbbször már alszom. És ha az Anti csak egy kicsi kis (teljesen jogos) megjegyzést is tesz (pl. a levest alatt azért lezárhattam volna a gázt), akkor felkapom a vizet és tök bunkón szólok vissza neki.
Jó lenne már valahogy kikeveredni ebből a mélypontból, csak nem tudom mikor és hogyan fog sikerülni. Főleg úgy, hogy iszonyatosan frusztrál az is, hogy Orsi szinte folyamatosan itthon van apóssal, mert beteg. Már írtam azt hiszem apóssal kapcsolatos érzéseimről. Ami mostanában hihetetlen módon idegesít, az az, hogy mindig megjegyzést tesz az Orsi hisztijére, és ő akarja megoldani. Legutoljára szombaton jöttünk haza Erikától, és a kocsiból kiszállva Orsi elkezdett hisztizni (mondjuk már egész nap ilyen volt, amitől eleve tök ideg voltam már). Após persze pont az udvaron "dolgozott" (bár ennyi idő alatt egy várost fel lehet építeni, nem egy emeleti szintet, de ez más tészta, de mindenképp megér majd egy külön bejegyzést), és oda kellett jönnie hozzánk (mindig jönni kell, ha hazaérünk, vagy indulunk valahová -ÁÁÁÁÁÁ). "Orsika egész nap ilyen?" "Mi a baja Orsikának?" Kezemben a hatezer szatyor, a földön a hisztiző gyerek, ő meg nekiáll bájcsevegni. Na de amikor közölte: "Majd én beviszem Orsikát", na az kiverte a biztosítékot. Mondtam neki, hogy majd én beviszem, nem a legszebb hangsúllyal. Végre értett a szóból, és elhúzott. De nem ez az első, hogy az Orsi hisztizik és ott van, és nem hagy minket egyedül. Olyan, mintha szerinte nem tudnám megoldani a helyzetet. (Ami sokszor tényleg úgy van, de arra ugrok, ha valaki azt képzeli, jobban ismeri a gyerekemet, mint én. Ha nem húzom fel magam, nagyon könnyen lekezelem az Orsi hisztijét, csak mostanában, mint említettem, nagyon feszült vagyok). Ja, és a másik: amikor reggelente megjegyzi: "Hallottuk este Orsika fenn volt. Mi baja volt?" Az este, az hajnali kettő. Oké, hogy hallják, oké, hogy érdekli, DE NE KÉRDEZZE MEG ÁLLANDÓAN!!! Ha nem laknánk így együtt, ezekről nem is tudnának, miért nem lehet úgy csinálni, mintha nem hallanának semmit?!?! Már önmagában az is elég idegesítő, hogy a gyerek hajnali kettőkor közli, hogy ő nem álmos és nem alszik, és fél óráig tart meggyőzni, hogy igenis aludni kell, és ha erre még valaki reggelente emlékeztet is, az roppant idegesítő.
Azt hittem, ha elkezdek dolgozni, majd jobb lesz a helyzet, mert majd szinte alig találkozunk, de persze mivel az Orsi többet van otthon vele mint az oviban, ezért minden egyes reggel vele kezdődik a napom - ami már önmagában egy élmény. Erre még rájön a munkahelyi, naponta átlagban 15x rámtörő érzés, hogy ez nekem nem fog menni mert egy idióta hülye vagyok, majd este hatkor a hisztis Orsi, majd én, aki kiabál a gyerekkel, végül az Anti egy félmondta, hogy már megint csak ülök és tévézek - az egész eredménye pedig az, hogy rohadtul rosszul érzem magam a bőrömben.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen érzés egy anyának, ha nem lehet otthon a beteg gyerekével. És más viszi orvoshoz.
Kicsit csapongtam, ezért elnézést mindenkitől, aki olvassa, de ez van. Így érzem magam, és azt is kb. 3 napja tervezem, hogy leülök és ezt mind leírom.

Anya, feleség, dolgozó nő

Nincs mit szépíteni a dolgon, nem megy a három együtt. Maximum kettő, de inkább másfél. És ez szörnyű. Munkából nagyon ritka, hogy eljöhetek 5-kor, inkább fél hat, bár a héten háromszor is hét óra előtt estem haza. Szinte semmi időm nem maradt az Orsira. Röpke negyedóra, félóra játék, aztán már ment is vacsizni, fürödni és aludni. Ez hihetetlenül rossz érzés! Egy anya, aki nem látja a gyerekét. Csütörtökön és pénteken szerencsére időben haza értem, és tudtam vele lenni jó másfél órát, aminek nagyon örültem, de ez is olyan kevés! Igaz, ez minőségi együttlét, ha értitek, mire gondolok. Mert ilyenkor tényleg csak vele foglalkozom, együtt játszunk, mesét olvasunk. És az is igaz, hogy úgy látom, amióta dolgozom, sokat javult az Anti és az Orsi kapcsolata. Hiszen sokat vannak kettesben (főleg ahhoz képest, amennyit előtte voltak), és olyan jól elvannak! Anti azt mondja, hogy alig hisztizik az Orsi, és amikor jövök haza, akkor is sokszor látom, hogy játszanak, birkóznak, nevetnek együtt, szóval ebből a szempontból jót tett, hogy elkezdtem dolgozni.
Na de a mi kapcsolatunk az Antival igen megsínylette a dolgot, és tegnapelőtt este volt is egy nagyon rossz esténk. Nem tehetek róla, de estére én már hullafáradt vagyok. A napközbeni fáradságérzetem elmúlt, mert a munkahelyen állandó pörgés van, viszont amint letesszük az Orsit aludni este, az energiaszintem olyan 20%-ra csökken le. Már hétfő óta tervezem a vasalást, és még mindig nincs kész! Egyszerűen arra nincs erőm, hogy felkeljek a kanapéról! Van, hogy már kilenckor lefekszem. Közben meg az Antira rájött a "szerethetnék", ami tök jó, mert elmondta, hogy hiányzik az, hogy együtt legyünk, összebújjunk, beszélgessünk. Csakhogy én még ehhez is fáradt vagyok! Pedig tényleg jó lenne, de egyszerűen nincs hozzá erőm. És tegnapelőtt estére megbeszéltünk egy "randit" itthonra. Csak épp mire letettük az Orsit, megvacsoráztunk, megfürödtem, megfürdött, már 10 óra lett (igazság szerint én el is aludtam a kanapén, amíg azt vártam, hogy végezzen a fürdéssel). Bejött, és elkezdett simogatni, én meg végig csak arra gondoltam, hogy essünk már túl rajta, és menjünk lefeküdni. Abszolút semmi kedvem nem volt a szexhez, sőt, inkább még rosszul is esett az érintés, de nem akartam mondani, gondoltam túlélem a dolgot, főleg, hogy elég régen voltunk együtt utoljára. Aztán hasra fordultam, hogy majd úgy csináljuk, és kérdezte az Anti, hogy miért nem simizem magam közben (mert általában így szokott történni). Mondtam, hogy most inkább nem, de attól még nyugodtan csinálhatjuk. Erre ő rávágta, hogy hát így neki sem jó. Meg azt mondta: "Na, majd legközelebb!" és felugrott és kiment a fürdőbe. Én meg elmentem lefeküdni és bőgni egy sort. Utána egy csomót gondolkoztam azon, hogy lehet egyszerűbb lett volna színlelni, de az sem jó megoldás, és igazából megvallva még ahhoz is fáradt voltam. Persze az Antinak talán nem lett volna rossz érzés, csak hát akkor nemigen tudtam erre gondolni.
És hát az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy sokszor az Antinak sem "jön össze" a dolog úgy, hogy együtt vagyunk. És tudom, hogy ez is miattam van. Csak ugye engem mindig bekenünk előtte Lidocaine-nal, közben meg nem is vagyunk együtt, mert nem sikerül, és mindig arra gondolok, hogy nyilván ez azért nem túl szerencsés, hogy hetente egyszer-kétszer belidocaine-ozunk engem, főleg úgy, hogy még értelme, eredménye sincs. És szinte mindig ez van, ha bekenünk, akkor nem jön össze. Néha mondom az Antinak, hogy ne kenjünk, de azt meg ő nem akarja, mert akkor meg nekem fáj a dolog. Nincs jó megoldás.
Szóval a lényeg az, hogy elég rossz esténk volt, tudom, az Antinak is, és tudom azt is, hogy én vagyok az oka. De két és fél év után kezdtem el dolgozni, és igencsak megváltozott közben minden, kis türelemre lenne még szükségem, hogy akklimatizálódjak. Mondom ezt úgy, hogy lényegében tényleg egy szavam sem lehet az Antira, mert sokat segít, sokkal többet, mint eddig, egyrészt Orsi dolgokban, másrészt pedig a háztartásban is. Nem tudom. Lehet, hogy nekem kellene egy kicsit jobban megerőltetnem magam. Csak még egyelőre nem megy.

Iwiw

Le lettem cseszerintve. Anti által. Ebéd közben megjegyezte, hogy mindig azt mondja az anyjáéknak, hogy ne kérdezgessenek állandóan, hogy hogy vagyok meg az Orsi hogy van, erre kiírom az iwire, hogy ügyeleten voltunk, meg ilyenek (akik ezt a blogot olvassák, azok pontosan tudják, hogy mit írtam ki, nem volt benne semmi olyan info, amit apósék ne tudtak volna, talán csak az, hogy szarul érzem magam az egész helyzet miatt, de ezt meg nem velük fogom megosztani). És hogy a Totó meg a Csöre (anyós testvére meg felesége) kérdezték hogy mi van az Orsival, mert olvasták az iwiwen, hogy beteg... És az Anti kifakadt, hogy ő két irányból kapja a dolgokat, mert egyrészt én panaszkodom neki, hogy anyósék (főleg persze após) így meg úgy, ő meg most onnan visszakapja az egészet. És hogy minek irogatok ki mindent az iwiwre, hagyjam ezt abba, vagy csináljak egy olyan profilt, ahol csak azok vannak, akikkel tényleg tudatni akarok dolgokat. Valahol megértem őt is, DE: 1. most már jó, hogy nem az iwiwemet is másokhoz mérten fogom használni! Megjegyzem kitöröltem a Csörééket az ismerősök közül, így nem látják a hozzászólásaimat. 2. Jó, hogy rohadtul idegesít, amikor már két hónapja nem alszunk, mert minden egyes éjszaka Orsi kétszer, háromszor felkel, és após MINDEN EGYES REGGEL megkérdezi, hogy aludt Orsika!!! Főleg úgy, hogy néha hozzáteszi: "Hallottam megint felkelt éjjel az Orsika" Mert hogy azért felhallatszanak dolgok. Aztán minden egyes munkainterjú után megkérdezte: "Na, sikerült?" Nem tudom, hol él, azt hiszi, hogy rögtön közlik, ha felvesznek valahova?!?! Ja, és amikor elkezdtem dolgozni, első nap megkérdezte: "Na, milyen volt az első nap?" Második nap megkérdezte: "Na, milyen volt a második nap?" Remélem még 5 hónap múlva is minden egyes nap meg fogja kérdezni!! Fú, most megint annyira felhúztam magam!!! És ezt csak néhány dolog. Após egyre inkább elviselhetetlen számomra. Nem tagadva a tényt, hogy iszonyat nagy segítség, hogy Orsira ennyit vigyáznak, már lassan eljutok odáig, hogy megbánom, hogy összeköltöztünk velük. Tudom, hogy mindent csak jóindulatból, szeretetből csinálnak, de hát mint tudjuk: "The road to hell is paved with good intention."
És persze már ezerszer megfogadtam, hogy nem fogok az Antinak panaszkodni rájuk, de hát csak nem tudom megállni. Persze most azért majd változik a helyzet, hiszen eddig másfél évig Orsival és apóssal hármasban voltunk egész nap (persze nem egész nap, de direktbe, naponta többször kaptam a hülyeségeit), most, hogy elkezdtem dolgozni, szinte nem is leszek velük négyszemközt. Amit nem is bánok. És hát megpróbálom az idegesítő dolgokat inkább ide leírni, mint hogy az Antit terheljem vele. Mert mondom, őt is meg tudom érteni.

Első napok az új munkahelyen

Igazából úgy gondoltam, hogy majd az első nap után (szerdán) rögtön írok, nem vasárnap, hogy frissen számolhassak be az új élményekről, benyomásokról, de még nem igazán sikerült utolérnem magam, és hát sűrűn is alakult a hétvége. Nem úgy, ahogy elterveztük. De kezdem az elejéről.
Szóval szerdán reggel gyereket bevágtam a kocsiba, elszáguldottunk az oviba - mert szerencsére (akkor még úgy gondoltam) mehetett hétfőtől - aztán irány az új munkahely (Orsi egyébként egész héten nagyon okosan viselkedett, egyszer sem sírt, amikor otthagytam, és bennt is nagyon okos állítólag - szerda óta pedig apa hozza haza). Nekem tökjó helyen van a Rovitex, 20 perc alatt nagyon kényelmesen beérek, és parkolni is lehet. Asztalt még nem kaptam (még pénteken sem volt, ott nyomorgok egy srác mellett, aki szintén angol szakos volt, úgyhogy szegről-végről ismerjük egymást), meg túl sok felvilágosítást sem arra vonatkozólag, hogy mit fogok csinálni. A három nap alatt egy csomó dologról elmondták, hogy ezt, meg ezt, meg ezt is te fogod majd csinálni, csak épp azt nem mutatták meg, hogyan kell ezeket csinálni. Első napon már jött egy beszállító, akinek én leszek majd az új kontaktja állítólag, le kellett mennem bemutatkozni neki, ami teljesen rendben is van. Második napon azonban tök egyedül kellett "tárgyalnom" egy magyar cérnabeszállítóval, mert a csaj, aki eddig tartotta velük a kapcsolatot, épp Pesten volt. Hát, gondolhatjátok, nagy tárgyalás volt. Konkrétan hozzá sem tudtam szólni a dolgokhoz, csak okosan néztem ki a fejemből. Persze még azt sem mondták el, hogy hogyan-miként kellene majd intéznem a megrendeléseket feléjük, de hát majd csak eszébe jut valakinek. A "főbeszerzős" csajszi kb. minden nap elmondta, hogy ma délután már lesz egy kis időm rád, és átbeszéljük a feladatokat, de ez egyik nap sem történt meg. Amit eddig csináltam, az a számlák rögzítése a rendszerükben, meg a dokumentáció összeállítása. De hogy ebben mekkora káosz van! Amire megértettem, hogy milyen papírokat hova kell tűzni, eltartott egy kis ideig, de csak az miatt, mert ezek össze-vissza pakolják a papírokat! Állítólag mindenki nagyon elfoglalt és nincs ideje semmire, ezért van ez, de halomban hevernek a papírok, és csodálkoznak, ha a pénzügy cseszegeti őket. Szóval ezt a részét kezdem már picit átlátni, és nem is baj, hogy az én feladatom lesz, mert talán rendet tudok majd teremteni a káoszban - ha csak nem okozok még nagyobb káoszt :)
A három nap alatt csak egyszer bőgtem itthon, a második nap után, ami nagy szó, mert általában az első után szoktam. Igazából szerintem egy dolog hozta ki, bejött a nagyfőnök a nap végén, mindenkihez odament, így hozzám is. Kérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy az Éva megmutatta a számlarögzítést meg miegymást. Erre ő: "És akkor holnap már beszerzel?" Anti szerint viccből kérdezte, bár elég komolynak hangzott, és le is hangolt. Ahhoz talán valakinek fel kellene homályosítani, hogy mit kéne beszerezzek és kitől, meg mennyiért, na de szerencsére "főbeszerzős Aranka" lekezelte a helyzetet.
Szóval remélhetőleg alakulnak majd a dolgok, mert valószínűleg tetszene, bár nagyon oda kell majd figyelnem, mert hajlamos vagyok a figyelmetlenségekre, és ez itt nagy gikszereket tud okozni, ami egyenes út a kirúgáshoz...

És ami nem munka: Orsi. Már csütörtök este észrevettük, hogy fura pöttyök vannak a testén, de nem igazán tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, mert azt gondoltuk, csak az izzadástól van, mert az oviban nagyon felöltöztetik. Aztán péntek estére ezek a pöttyök elterjedtek, majd fürdés után tiszta vörös meg pöttyös lett foltokban a kis teste, a térdén pedig jó 3 körömnyi hatalmas, szunyogcsípés szerű duzzanat alakult ki. Adtunk neki egy fél Calcimuscot, és irány az ügyelet. Egy arab doki volt benn, megvizsgálta, és mondta, hogy valószínűleg ételallergia lehet, de hát nem tudtam megmondani, hogy miket evett, mert ugye bölcsiben volt. Calcimusc, meg Fenistil cseppek, ezt mondta, meg azt, ha belázasodna, akkor újra vigyük be, mert akkor lehet valami más. Na másnapra, szombat estére belázasodott. Lefekvés előtt 37,6 volt a hője, de azzal még nem akartuk bevinni, így az X-faktor után bementem, felébresztettem, és megmértem a lázáz, ami már 38,1 volt. És nagyon ijesztően elkezdett köhögni, köhögések között pedig alig kapott levegőt. Kocsiba be, újra ügyelet. Orsi végigköhögte az utat, én meg jó szokásom szerint kezdtem pánikba esni. Egy nagyon aranyos doktornő volt. Kiderült, Orsinak gégegyulladása van. Azonnal injekciót kapott, és fél órát kinn kellett ülnünk vele a hideg levegőn. Ahogy én kivettem, azon gondolkodott a doktornő, hogy benn tartsa-e az Orsit a kórházban, mert hát ez a dolog tud veszélyes is lenni (bedagad a torka (gégéje) és nem kap rendesen levegőt). Szerencsére a szuri és a levegőzés jót tett, Orsi jobban lett, így hazajöhettünk.
Mint kiderült, több dolog is összejátszott. Egyrészt ez a gégegyulladás 2 és 4 éves kor között elég gyakori. Másrészt Orsi igazán ki sem gyógyult az előző betegségéből (írtam is az előző bejegyzésben, hogy még köhög), egész héten folyt az orra és köhécselt. Ez mondjuk lehet attól is, hogy a körzeti gyerekorvosunk egy hét szünet után ugyanazt az antibiotikumot írta fel neki (amire a bacik vagy vírusok nyilván kezdtek rezisztenssé válni). Az ügyeletes doktornő szerint most nem is kell neki antibiotikum. Kell viszont neki legalább két hét itthon, hogy tejesen kigyógyuljon mindenből, és kellene neki egy jó hónapos probiotikum kúra, hogy a kis immunrendszerét rendbe tegye. Továbbá a szobája hideg legyen (optimális a 19-20 fok alvásra - nálunk ez kb 23 fok, de azért tartottunk ennyit, mert az Orsi nem takarózik be és nehogy megfázzon), és hidegpárásítás is szükséges. Lecsekkoltuk, a gyerekszoba ideális páratartalma 60-70%, Orsinál van 27%. Szóval beindítottuk a párásító gépet, amit még Pécsen vettük, és most járatjuk ezerrel.
Egyébként szörnyű érzés, hogy nem tudok az Orsival itthon maradni, de nyilván ha három nap munka után eljönnék két hét táppénzre nem lenne hova visszamenni dolgozni. De akkor is. Főleg, hogy apóssal lesz itthon kettesben a Törpi. A második hétre valószínűleg anyós kiiratja magát táppénzre, de nem szeretem, ha ennyit velük van. Egyrészt össze-vissza etetik mindenféle szarral, másrészt ilyenkor az Orsi nagyon elutasító velem. Nem jön oda hozzám, ha megjövök, sőt, ha én odamegyek, ellök magától. És ez nagyon rossz érzés. De hát túl kell éljem valahogy, mert különben a teljes anyagi összeomlás fog bekövetkezni. Szóval dolgoznom kell, és tartani magam. Az utóbbi lesz a nehezebb.

Van munkám

Az történt, amit éreztem: megkaptam a Rovitexes melót. Igaz, hétfő helyett kedden hívtak fel, de enyém az állás. Nem akarom újra részletezni a pro és kontrákat, igent mondtam, főleg miután a fizetést is megmondták, ami pécsi viszonylatban nem rossz. Aztán majd meglátjuk, hogy fogom bírni. Biztos, hogy az elején jó párszor ki fogok borulni, és lesz bőgés dögivel. Hiszen vissza kell szoknom abba, hogy dolgozom, meg kell szoknom, hogy 8-17 óráig ülök egy helyben, meg kell szoknom, hogy alig látom a lányom, és azt is, hogy amit eddig munka nélkül csináltam (gyereknevelés, takarítás, főzés, mosás, stb), azt most mind munka mellett kell elvégeznem. Muszáj lesz persze most az Antit is jobban belevonni a dolgokba, bár rá nem lehet panaszom, ha kértem, eddig is mindig segített (nyilván jobban esne, ha kérés nélkül jutnának eszébe dolgok, na de pasi, szóval szerintem már ez is óriási dolog tőle). Após meg majd örülhet, mert végre nyüzsöghet rendesen. Hiszen ő lesz az, aki a beteg Törpét ápolni fogja, én tuti nem vehetek ki szabikat az elején (ami egyébként már most baromi rossz érzéssel tölt el). Tudom, hogy csak segíteni akar, amikor mondja, hogy majd ő hozza-viszi a gyereket a bölcsibe, meg itthon jól ellesznek, ha beteg, de engem idegesít. Roppant módon. Az én gyerekem, én akarom bölcsibe vinni! Haza meg hozza az apja! Persze a munkájából kifolyólag Anti biztos egy csomószor nem tudja majd elhozni a bölcsiből, és rájuk leszünk utalva, de majd beszélek vele, hogy próbáljuk meg mi felnevelni a gyerekünket. Szóval már most tele vagyok aggodalommal.
És van rá még egy okom: Orsi már megint beteg. Hétfőn még volt bölcsibe, ott is aludt (mondjuk azt a fél órát túlzás alvásnak nevezni), de kedden már az orvosnál voltunk, és pénteken megyünk vissza kontrollra. De még mindig elég csúnyán köhög (csütörtök van), és én jövő szerdán kezdem a munkát. Direkt kértem így, mert úgy gondoltam, hogy hétfőn, kedden még tudom vinni-hozni, de nem vagyok biztos benne, hogy a doki elengedi hétfőn. És mivel még be sem szokott rendesen, ezért jó lett volna, ha legalább két napot még együtt tudunk végig csinálni.
Jó lenne, ha nem lenne beteges. Persze tudom, hogy ha közösségbe kerül a gyerek, akkor összeszed minden szart és állandóan beteg, mi meg ráadásul ebben az őszi betegségszezonban kezdtük el a beszokást, de akkor is. Minden egyes nap, amikor após viszi majd az orvoshoz, meg marad vele itthon, amikor beteg, szívszakadás lesz számomra. És persze nő majd az ellenszenv após iránt. Nem tehetek róla, de ez lesz, ismerem magam. Pedig ő csak segíteni fog, nem is keveset.

Bölcsi - második felvonás; próbanap

Azzal kezdeném, hogy Orsi 4 nap bölcsi-ovi után egy hetet itthon töltött, betegen. Velem együtt. Mert hogy én is elkaptam tőle. Ezen a héten kedden mehettünk újra, és arra számítottam, hogy elölről kell kezdeni az egészet. De nem. Sőt, kedden már ott is hagytam majdnem egy órára, szerdán két és félre, csütörtökön és pénteken (ma) pedig már ott is ebédelt. Jövő héten már ott is fog aludni. Ági néni azt mondta, hogy még 10 ilyen gyereket kíván magának, mint az Orsi. Igaz, hogy szerdán és ma úgy jöttem el, hogy sírt, de állítólag két perc után megnyugszik, és utána egész nap szépen eljátszik. Sokat van körülötte, meg ül az ölében, szóval már megszerette őt is, vagy legalább is elkezdett kötődni.
Tudom, hogy ez jó az Orsinak, mert már nagyon unatkozott itthon. Kell az is, hogy gyerekek között legyen. De azt az érzést, amikor otthagyod a síró gyereket a bölcsibe... hát azt nem kívánom senkinek. Emellé jön még a bűntudat, hogy a kétéves gyereket ilyeneknek teszem ki... Szerintem engem jobban megvisel ez az egész, mint az Orsit. Mindig is tudtam, hogy kötődés-problémáim vannak, ez az Attilával és az Antival való kapcsolatomon gyönyörűen megmutatkozott, de az évek múlásával jelentősen javult. De most újra előjött, az ovi kapcsán.
Amihez még egy dolog hozzájárult. Ez pedig a munka. Behívtak ugyanis a Rovitexhez próbanapra, tegnap voltam. Két delikvens maradt, ebből én vagyok az egyik. És azóta egészen rossz passzban vagyok. Mert egyrészről nagyon pozitív a benyomásom: amellett persze, hogy ijesztő megint új helyen dolgozni, új emberek közé beilleszkedni, a munka tetszene (már amit eddig láttam belőle); egyrészt kihívás lenne, másrészt hatalmas fejlődés is ahhoz képest, amit eddig csináltam. Nem is beszélve arról, hogy referenciának sem utolsó. A másik oldalon viszont ott van a munkaidő: nyolctól ötig. Ami azt jelenti, hogy fél hatra érnék legkorábban haza. És itt most nem arról van szó, hogy nincs, aki addig az Orsival legyen, mert majd az Anti szépen hazahozza az oviból (szerintem még jót is fog tenni a kapcsolatuknak), vagy ha ő sem ér időben haza, akkor apósék. Csak épp eddig 24 órában együtt voltunk Törpivel, most meg jutna belőle 1 óra reggel és 2 este. És ezt nagyon nehéz megemészteni. Anti soha nem is fogja megérteni. De annyira szar, hogy a rohadt pénz miatt ilyen helyzetbe kerültünk! Mert ha nem vállalom el, akkor persze tuti, hogy nem mostanában kapok másik állást. Az eddigi tapasztalatokból kiindulva viszont ha elvállalom, egy héten belül két helyről is visszajeleznek, hogy mehetek. Azt meg nem akarom csinálni, amit az Anti mond, hogy próbaidő alatt felmondjak, ha kapok jobb ajánlatot. Úgyhogy most minden a fizetésen áll vagy bukik. Mert arról még sajnos nem beszéltünk. Hétfőn hívnak vissza, úgyhogy addig megpróbálom nem túlspilázni a dolgot - bár a fentiekből gondolom kiderült, hogy ez nemigen megy. Ha jó pénzt ajánlanak, elvállalom, ha keveset, akkor nem. Mindenképpen fogok kérni 1-2 nap gondolkodási időt, aztán meglátjuk, mi lesz.

A fotel

Tegnap kicsit felkaptam a vizet az Antira, bár nem igazán mutattam. Beszéltük ugyanis, hogy Orsi szobájában megszüntetjük a pelenkázó komódot, mert már csak nagyon ritkán hagyja, hogy azon pelenkázzuk vagy öltöztessük, és hogy esetleg a "szoptatós fotelemet" is kivinnénk a nagyszobába, így több hely maradna a játékainak. Erre közölte az Anti, hogy ő meg szeretne egy olyan fotelt, amilyen az apjáéknak van. Ez lényegében hasonlít arra, ami a Jóbarátokban a Joeynak és a Chandlernek volt, hogy a fotel támlája hátradönthető és egy lábtámasz részt van hozzá, ami kinyílik, amikor hátradöntöd a fotelt. Az apjáék ezt a görcsönyi turiban vették, és már meg is beszélte vele, hogy hétfőn az apja lemegy, és megnézi, hogy van-e. Annyira ideges lettem! Nem a fotelt sajnálom tőle, de basszus, nincs pénzünk arra, hogy az összes csekket kifizessük, és most vegyünk fotelt!!! Hihetetlenek! De az apjával egyetemben! Én nem veszek flittereket meg gyöngyöket, hogy új hastáncos szerkóm legyen, pedig ingyen meg is csinálnák nekem, de vegyünk fotelt! Egyszerűen nincs ilyenekre pénzünk!!! Már csekkekkel is el vagyunk maradva! Nem is egyel! Arról nem is beszélve, hogy most lesz a harmadik házassági évfordulónk 13-án, és még csak egy redvás vacsira sem tudunk elmenni! Annyira rossz, hogy nincs lóvénk! De ha csak extra dolgokra nem lenne, de már a számlákat sem tudjuk rendesen fizetni. Erre az Antitól meg annyi a válasz: Majd szerzünk pénzt. DE HOGYAN????!!!!

Ovi - első három nap

Hétfőn kezdtük a beszoktatást az oviba. Igen, az oviba, mert az én lányom rögtön az ovival kezdi, nem a bölcsivel :) Az van ugyanis, hogy Görcsönyben csak ovi van, és azon belül egy "minicsoport", ahová két éves kortól mehetnek a törpék. Jelenleg Orsikám a legfiatalabb, de Andris barátunk is odajár, ő nem egészen egy hónappal idősebb nálunk.
A beszoktatás kb. 2 hetet vesz igénybe. Ezen a héten én is ott vagyok végig az Orsival, mind a három nap nagyjából másfél órát töltöttünk ott. Úgy látom, tetszik neki. Most még csak barátkozik a helyzettel, a játékokkal, a gyerekekkel és az ovónénikkel. A minikre jut egy külön gondozónő, ami nagyon jó, mert Ági néninek most még csak két gyerkőcre kell figyelnie, illetve tegnap már az Andris sem jött, mert beteg, így tudott "csak" Orsizni. Nagyon aranyos, fiatal csajszi, nyugodtan bízom rá az én kis lánykámat. Első nap eleinte csak mellettem ácsorgott az Orsi, aztán elindult játékokat nézni. Én tisztes távolból figyeltem, ha nem kérte, hogy menjek vele, akkor nem mentem - végül is ez a beszoktatás lényege, nem? Volt, hogy láttam rajta, hogy keres, csak nem látja, hogy hol vagyok, akkor odafordult a dadushoz, és megkérdezte: "Hol van anya?" Kicsi szemem fénye! Nagyon furcsa így látni, hogy játszik egyedül (amit egyébként itthon nagyon ritkán csinál), illetve kedden ő is evett almát és kekszet a többiekkel, teljesen meglepődtem, ahogy odaült a kis székre az asztalhoz, és a többiekkel együtt vígan falatozott. Tegnap már jó 20 percet elvolt úgy, hogy rám sem nézett. Persze az idő nagy részét Ági néni mellett tölti, de ez olyan Orsis. Ismerve őt, én nem is attól félek igazán, hogy azért fogja rosszul érezni magát, mert hiányzom neki (persze biztos fogok - legalább is egy kicsit remélem is), hanem azért, mert Ági néni nyilván nem vele fog egész nap foglalkozni. Kiscsibe, ha hozzászokott valakihez, szinte egész nap elvan vele (nagyszülők, Peti, Erika), csak igényli azt, hogy vele játszanak, vele foglalkozzanak. Szóval neki a nagyobb kihívás talán az lesz, hogy megtanuljon egyedül, illetve a többi gyerekkel játszani. Persze mondják, hogy gyakran előfordul, hogy 1-2 hónap után esik le a gyerkőcnek, hogy ez a helyzet már mindig így lesz, tehát hogy anya reggel lepasszolja és délután megy érte, de nagyon bízom abban, hogy Orsi élvezni fogja, hiszen itthon már nagyon sokszor unatkozik. Jövő héten kedden kezdjük azt, hogy ott is hagyom kis időre (majd egyre többre), és utána való héten fog ott is aludni először.
Az én feladatom az, hogy összeszedjem Orsi ovis cuccait, és hogy katicabogarat varrjak jelként a holmijaira. Jó lenne nekiállni már, mert nem egy katicát kell alkotnom, kell a zsákra, törölközőkre, ágyneműre... de hát aki ismer tudja, mennyire nehéz nekiállnom ilyen macerás dolgoknak. Na de talán majd ma.

Guinness Rekord

Hát kérem szépen, elmondhatom magamról, hogy "Guinness Rekorder hastáncosnő" vagyok :) Tegnap este a Széchenyi téren volt az "egy időben legtöbben hastáncolók" rekordkísérelete, ahol is több, mint 800 ember táncolt egyszerre. Nagyszerű élmény volt, örülök, hogy végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk mi is. Igaz, csak négyen voltunk, ebből hárman álltunk fel a lépcsőre, hogy látsszunk is, de így is izgalmas volt. Azon gondolkodom, lassan ideje lenne megírni a hastáncos önéletrajzomat is, mert lassan elfelejtem, hogy hol is léptem eddig fel, olyan szépen szaporodik a lista.

Szülinapos

Vasárnap tartottuk az Orsi szülinapját. Délutánra volt tervezve, és úgy, hogy az egész család itt lesz, mint tavaly, de hát persze nem jött össze. Marika mama alig tud járni, annyira fáj a lába, a Petiék pedig nagyon betegek voltak (főleg a Peti), szóval az ő távollétük igazolt volt. Anyámék meg persze apu meccse miatt nem tudtak jönni, ezért délelőtt jöttek ki. Persze, jó dolog a felelősségtudat, meg ő az edző, de amióta én őt ismerem, még egyetlen meccsről sem hiányzott. Nem hiszem el, hogy ő nem jelenthet beteget évente egyszer! Na mindegy, tudjuk, milyen, még a Petit sem akarta elengedni, pedig ők eredetileg délután jöttek volna, persze a betegség miatt az ő látogatásuk halasztódik.
Ajándék terén persze jellemző, amit csináltak. Hoztak egy olyan szettet, amiben három féle játék van: egymásra rakható "poharak" macifejjel, zsiráfos fejű szétszedhető építő, alul logikai bedobó, és még egy egymásba illeszthető "kockakukac". És anyám közli: "Tudom, hogy ilyenje már van az Orsinak, de egyszerűen nem tudtam mit venni neki! Egy órát álltam a Régióban, de nem találtam olyat, ami ne lenne már neki" Hát komolyan, az agyam eldobom! Azért elég nehéz elhinni, már csak ha jobban belegondol is valaki hogy egy játékboltban ne találjon olyat, ami még nincs a gyereknek! Na mindegy, ezek anyámék. Kapott még építőjátékot (megjegyzem szintén van már neki két fajta - ez a harmadik) és két mesekönyvet. Na, erről ennyit.
Hogy milyen volt a hangulat? A szokásos, ami nagyobb veszekedések után lenni szokott: Csináljunk úgy mintha mi sem történt volna. Annyira utálom magam, hogy belemegyek ilyenbe! Na persze csak az Orsi miatt, ha ő nem lenne, még mindig nem beszélnék velük, na de ne ilyen példát mutassunk a gyereknek ugyebár.
Délután így végül is nem voltunk sokat: Böbe mama, Anti papa, Gréti, Margit dédi mama, Jani dédi papa, Erika, és persze anya és apa. Tőlünk már korábban megkapta az ajándékát, mert így is játékdömping volt: Mamáéktól kapott babakonyhát - nagyon tuti, rengeteg kiegészítővel, és az Erika is adott neki még hozzá való játék gyümölcsöket, tányérokat. Erikától még pluszba kapott mágnestáblát mágnesekkel is. Dédiéktől zsírkréta, gyurma, aszfaltkréta, papucs, vizes kifestő volt az ajándék (én vettem meg). A babakonyhával csak az az egy probléma van, hogy mamáék állították össze, és hát ilyenkor a díszítő matricák is mellékelve vannak. És ezeket elég flegmán sikerült felragasztani, tiszta gyűrött, sőt, van, ahol le is lóg a konyháról. Persze nem szólhatunk egy szót sem, ők mondták, hogy rakjuk össze mi, amíg ők Mohácson vannak, na de mégis. Az első nem sikerült ragasztás után azért lehetett volna szólni, ahelyett, hogy az összes többit is felragasztjuk szarul, de mindegy.
Már régen elhatároztam, hogy Orsinak egy katicás tortát fogok csinálni. Sokat szenvedtem, már hetekkel előtte, hogy hogyan, milyen formában, illetve milyen bevonóval csináljam meg. Végül ez lett belőle:

Szerintem egész jól sikerült, ahhoz képest, hogy mekkora cukrász vagyok. Sok segítséget kaptam Móni barátnémtól, ő adta az ételfestékes ötletet, és a szemnek, szarvnak, szájnak szolgáló marcipánt is tőle kaptam. Nem azért, de elég büszke vagyok magamra. Finomnak nem volt mondjuk annyira finom, de azért ehető volt. Vajas krém van benne, meg a külseje is az, és ezért egy kicsit az íze túl "vajas" (ki gondolná), de azért jól néz ki, nem?
Egyébként arra gondoltam, hogy jövőre már nem tartunk ilyen nagy családi banzájt, elég macerás megszervezni, mindenkinek van valami hasfájása, ennek ekkor nem jó, annak akkor nem jó... Mi majd szépen megköszöntjük a szülinapján, a többiek meg rendezik, ahogy tudják és gondolják.

Csillagok

Orsi szobájának a plafonjára csillagok vannak ragasztva (csak hogy jó magyaros legyek:) ), amik a sötétben világítanak. Egyik este, lefekvéshez készülődve megkérte az apját, hogy emelje fel, hogy meg tudja fogni a csillagokat. Megsimizte, majd mentünk aludni. Másnap én főztem, Orsi kivételesen szépen, egyedül játszott a szobájában. Egyszer csak kijött, és határozottan felemelte a kisszékét és bevitte a szobájába. Na, gondoltam, megnézem, ebből mi lesz. A széket beállította szoba közepére, és felállt rá. Nem értettem, ezzel mit akar, hiszen ott nem volt semmi, én azt hittem, a szekrényről akar levenni valamit. Így megkérdeztem: "Mit csinálsz, Orsika?". Mire a válasz: "Megfogom a csillagokat!". Mondanom sem kell, azonnal ott teremtem és szétpuszilgattam :) Hogy tud egy két éves ennyire édes lenni?!?!?!

Magam alatt vagyok

Nem kaptam meg az állást, amiben nagyon bíztam. Pedig még protekcióm is volt valamennyi. Egy víztechnikával foglalkozó cégről volt szó, múlt hét szerdán voltam interjún, és mint kiderült, az igazgató a nagybátyám testvére. Mondjuk az interjún nem kivételeztek velem - ezt persze nem is vártam el. Nem is került szóba a rokonság - ezt sem vártam el. De azt azért elvártam volna, hogy esetleg adjanak egy esélyt, főleg, ha tényleg szóltak az érdekemben. Nagyon jó lett volna a munkaidő, a fizetés és a munkakörülmények is. De hát ez már valaki másra vár. Az is igaz, hogy nem remekeltem az interjún. Alig hogy beértem, már fordítani is kellett magyarról angolra írásban egy szöveget, ami kicsit jogi jellegű volt. Szótár nélkül. Nekiálltam, bár voltak vele gondjaim, ám az is igaz, hogy csak a szókinccsel. Aztán az interjú végén tolmácsolni kellett, hát nem vagyok valami büszke a teljesítményemre. Egyszerűen még nem jönnek a számra az angol szavak. Nyilván nem a mondat összerakásával van a gond, hanem a szókincsemmel. Ez alatt az itthon töltött két év alatt a produktív szókincsem eléggé lecsökkent. És hát persze elmondtam, hogy ennél én sokkal jobb vagyok, csak vissza kell rázódni... De nyilván ez nem volt elég hihető. Persze hát ők is pénzből élnek, és ilyen az élet. Ha nem bizonyítasz már az első alkalommal, nem kapsz második lehetőséget. Csak hát ez most nagyon rosszul érintett. Igazából teljesen magam alatt vagyok. És hát jön vissza az önbizalomhiány... Azért nem is jelentkezek nyelviskolákba, mert annyira béna vagyok, nem akarom leégetni magam. Elvégeztem egy egyetemet angol szakon, és tiszta béna vagyok, alig tudok angolul. Tudom, hogy ez túlzás, mert írott szöveget, filmet simán megértek, nem is az angolról magyarral fordítással, tolmácsolással van a gond. Hanem vissza. Nem jutnak eszembe szavak! Nagyon-nagyon utálom most magam!
Próbálok arra koncentrálni, amit előre kigondoltam: hogy majd akkor kapom meg a tuti állást, amikor már az Orsit nyugodtan beszoktattam a bölcsibe, és a sors akarja így, mert lényegében iszonyatos nagy bűntudatot okozott volna, ha úgy kell elkezdenem dolgozni, hogy az Orsit még nem szoktattam be a bölcsibe, ne adj' Isten más, pl. após szoktatja be helyettem... Szóval ennek így kellett lennie. Így nem kell idegeskednem, nem kell aggódnom, mert jelenleg nincs benn több helyen az önéletrajzom, szóval most már biztos, hogy lesz időm nyugodtan hozzászoktatni Törpit a bölcsihez. De azért rohadt rossz érzés.

Orsi legújabb beszólásai

Tegnap vásárolni voltunk Orsival a Müllerben. Jöttünk-mentünk, amikor is felfedezett babajátékokat, tudjátok, azokat a csörgő, plüssös, tükrös, puha labdákat. Azonnal leült eléjük, elkezdte nézegetni, simogatni, puszilgatni őket. Aztán egyszer csak rám néz, és azt mondja: "Nagyon édesek!" Azt hittem, megszakadok a nevetéstől. Aztán sikerült még rátennie egy lapáttal: Miután már 10 perce nézegette ezeket a cuccokat, mondtam neki, hogy "Gyere, menjünk, ki kell fizetni, amit vettünk" - persze vagy 15x el kellet mondani, de még akkor sem mozdult. Viszont már unhatta a zaklatásomat, mert odafordult hozzám, és közölte: "Menj nyugodtan, anya!"
Végre rájöttünk arra is, hogy honnan van a "szerintem"-ezés. Mert hogy mostanában mindenre ezt mondja: "Szerintem meleg a kakaó", "Szerintem megyünk játszani", stb. Egyébként haláli :) Nos, tegnap ment a Micimackó, és abban halljuk, hogy Mackó szerintemezik. Szóval megvan a forrás. Mert hogy újabban Orsi rákattant a mesenézésre. Szinte egész nap be van kapcsolva a tv, és mennek a Disney mesék. Illetve hát 3: Hófehérke, 101 Kiskutya és a Micimackó (és folytatásai). Egyrészt bűntudatom van, hogy a gyerek egész nap ott ül a tv előtt, másrészt pedig jó érzés, hogy van időm levegőt venni, házimunkát megcsinálni, esetleg gépezni úgy, hogy közben nem nyaggat folyamatosan. És hát azzal nyugtatom magam, hogy másfél hét múlva kezdődik a bölcsi-ovi, szóval akkortól már nem lesz tévézés.

Tesókérdés, alvás, szülői értekezlet, szülinap

Hát, csak a címben szereplő dolgokról akarok írni, szóval nem hiszem, hogy túl rövid bejegyzés lesz :) Na de menjük sorban:
1. Tesókérdés
Egyik este olvastam a Zsebi füzetet, és valahogy olyan rossz érzés tört rám. Főleg, hogy Noémi barátosném is nemsokára szül, és van még egy barátom, aki szintén babát vár. Valahogy most jön ki rajtam, hogy mi is volt az Orsival. Nem az, hogy szegény az intenzíven feküdt három hétig, mert mivel semmi baja nem lett, viszonylag hamar túltettem magam az egészen. Hanem az, hogy mivel két hónappal előbb érkezett, a legizgalmasabb része maradt ki a terhességemnek: az igazi babavárás, babakelengye összeállítása, szoba kialakítása... és hát a szülés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hatalmas trauma ért azzal, hogy császárral szültem és nem rendesen, de így utólag már sajnálom. És az is rossz, hogy nem voltam mellette a legfontosabb időszakban. És hát a szoptatás is... szóval iszonyatos hiányérzetem van. Főleg, hogy az volt életem legszebb időszaka, amikor Orsival terhes voltam. És én ezt a csodát még egyszer át akarom élni! Újra kisbabát akarok tartani a kezemben! Persze tudom, hogy most még nem lehet, hiszen anyagilag a teljes összeomlás szélén állunk, és Orsi mellett most még nem is bírnék egy másik lurkóval. De 35 éves koromig nekem kell még egy gyerek! Szóval az ominózus Zsebibaba füzet után odamentem az Antihoz, odabújtam, és egy-két dolgot elmondtam, de igazából csak a rossz érzéseket. Erre tipikusan Antis választ kaptam: "Erről most inkább ne beszéljünk, mert ha ő most elkezd nekem válaszolni, akkor én még rosszabbul fogom magam érezni". Hát, már ettől a mondattól rosszul éreztem magam. Tudom, hogy még az Orsival is nehezen birkózik meg, tudom, hogy időt kell neki hagynom, de azt is tudom, hogy a gyerekvárás egy olyan csodálatos érzés, hogy ezt nem fogom kihagyni az életemből. Annyi mindent kihagytam már, azt érzem, elrepül mellettem az élet, az életem sem úgy alakult, ahogy én azt elképzeltem magamnak, és nem mondom, hogy mindez miatta van, de van része benne neki is bőven. Szóval rossz szájízzel mentem lefeküdni. Erre másnap a bababörzén látom, hogy babaörzőt nézeget. Kérdezem, hogy ezt most minek. Mert használjuk az Orsinál a légzésfigyelős-babaörzőt most is. Hát hogy nem a 40.000 Ft-os örzőt kellene tönkretennünk a használattal, mert az jó lesz majd a következő gyereknek. Mondom neki, hogy ez némiképp ellent mond az előző napi megnyilvánulásával, amire az volt a válasz, hogy igaz, hogy most nem akar egy újabb gyereket, de lehet, hogy fél év múlva, vagy két év múlva már másként fog gondolkozni, szóval ezért tartja úgy, hogy fölösleges erről beszélni. Én is tudom, hogy fölösleges erről beszélni, főleg vele, mert csak felidegesíti a téma, de hát én szinte csak vele találkozom, hát kivel beszéljem meg?! Tudom, így, veletek, a hálón keresztül. Meg is próbálok ezentúl erre szorítkozni.
2. Alvás
Igazság szerint teljesen összefolynak számomra az éjszakák, már nem is tudom, hogy mikor hányszor megyek be az Orsihoz. Néminemű reményre ad okot, hogy már két éjszaka egymás után nem kelt fel az éjszaka közepén, csak olyan 10 körül, de akkor még ébren voltunk. Tegnapelőtt ugyan 3x is felsírt, de abbahagyta, így nem kellett bemenni hozzá. Szóval felcsillant a remény, hogy a dolgok visszaállnak az eredeti kerékvágásba.
3. Szülői értekezlet
Tegnap voltam. Nagyon fura érzés volt! Még emlékszem, hogy nem is olyan nagyon rég az én szülői értekezletemre jártak! Most meg már nekem kellett mennem, bár az Orsi csak szept. 27-én kezdi az ovit. Egyből be is irattam angolra, meg kézműves szakkörre. Aztán megtaláltuk az első ütközési pontot gyereknevelési kérdésben az Antival. Ez pedig a hittan. Ott volt egy pap is a szülőin, aki hetente egyszer jár majd a gyerekekhez, persze csak akiket beiratnak. És hát ez nem is hittan, inkább csak játékos beszélgetés. Én úgy gondoltam, menjen az Orsi is, ismerkedjen a témával. Mi ugyan abszolút ateisták vagyunk mind a ketten, de attól én még toleráns vagyok a vallásosok iránt, és ha nem is hiszünk ebben az egészben, úgy gondolom, ez az alapműveltség része is. Anti szerint meg baromság az egész. És majd eldönti, hogy mit akar, ha nagyobb lesz. Alapvetően én is így gondolom (mármint hogy eldönti, ha nagyobb lesz), de attól még szerintem nem árt, ha megtudja, kik azok a fekete ruhás emberek :)
4. Szülinap
26-án vasárnap tartjuk az Orsi szülinapját nagy családi összeröffenés kíséretében. Katicás tortát terveztem csinálni (reméljük sikerül is). Mivel meghívtuk az összes közeli rokont, gondoltam azért illene anyáméknak is szólni, hiszen mégiscsak a nagyszülei az Orsinak, és ez a nap nem rólam szól, hanem a kislányról. Így vasárnap, mintha a fogamat húznák, felhívtam apámat. Egész normálisan elbeszélgettünk, bár közölte, hogy vasárnap délután meccse van, így biztos nem tudnak eljönni, de hívjam fel anyámat, beszéljük meg, hogy akkor mikor köszöntik meg az Orsit. Így tettük le a telefont. Hát mit gondolt?! Hogy majd én fogom még anyámat is felhívni, hogy mikor méltóztatnak felköszönteni az egyetlen unokájukat, ha már a "hivatalos" időpont nem jó nekik?! Teljesen megint belelovaltam magam a dologba. Hétfőn erre hívott apa, hogy akkor majd ők vasárnap délelőtt jönnek ki. Jöjjenek. Mondjuk sütit nem fognak kapni, mert nem fogom a tortát megbontani, amikor délután lesz az igazi ünneplés. Meg egyébként is, délután itt leszünk majdnem tizen, nekem azért készülnöm kellene délelőtt, de hát nekik akkor kell jönni. Egyáltalán nem gondolkodnak megint. És abban igaza van az Antinak, hogy nem igaz, hogy egy meccset nem tud lemondani. Jó, hogy ő az edző, de ő is lehet beteg, vagy ilyesmi. És hát nem gyerekekről van szó, el lehetne intézni, ha igazán akarná. Na mindegy. Minden esetre remélem nem gondolja azt, hogy itt majd nagy családi összeborulás lesz, mert arra várhatnak. Udvarias, semmitmondó csevegéssel készülök, azt ennyi. Orsi miatt jó lenne tartani valami kulturált kapcsolatot, erre törekedni fogok, de kivonom magam a családi játszmákból. Úgyhogy lehet, hogy csalódni fognak.

Még mindig nem alszunk

Az alvás helyzet egyre rosszabb. Tegnap az Orsi 1/2 10 és éjfél között 20 percenként felébredt, felsírt. Aztán 1/2 2-kor és 1/2 5-kor is. Ez így nem mehet tovább. De mit lehetne tenni??? Ma újra főztem neki Afrikai Rooibos teát, még kb. 1 éve vettem, amikor volt az Orsinak néhány nehezebb éjszakája, és azt olvastam a neten, hogy ez nyugtató hatású, jobban alszanak tőle. Mostanság is főztem neki többször is, csak nem igazán akarja inni. Pedig amikor itta, akkor nem kelt fel, bár lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés, mert sose sikerült több napon keresztül itatnom vele.
Néhány napja az jár a fejemben, amit az Anti nagynénje mondott. Hogy nem azóta van-e ez, amióta levettük a rácsot az Orsi ágyáról. Bár szerintem ez már korábban elkezdődött. És a probléma sem az, hogy leesik az ágyról, vagy ilyemi. Bár azt el tudom képzelni, hogy a rács esetleg egyfajta biztonságérzetet adott neki. Így tegnap el is határoztam, hogy mondom majd az Antinak, hogy szerelje fel a rácsot. Későn értem haza, mert tánc volt, és amire hazaértem az történt, hogy a levett rácsokat az Anti a levett rácsokból eszkábált egy alacsonyabb, szegély rácsot, és ma azt próbáljuk meg feltenni. Nem tudom, lesz-e haszna, de remélem igen. Nagyon rossz ez a helyzet az Orsinak is, nekünk is. Majd megírom, lett-e eredménye a rácsozásnak.

Már megint nem alszom

Szerda van, vasárnap tértünk haza a nagy mohácsi pihenős hétvégéről, de én már megint hulla vagyok. Én nem tudom, miért kel fel az Orsi immár több, mint egy hónapja minden egyes éjszaka. De ez teljesen kikészít. Egyébként is rossz alvó vagyok, de ez... komolyan, mint egy jobb koncentrációs tábor. Tegnap 1/2 10-kor már az ágyban voltam, mert előző éjjel is kétszer kellett Orsihoz kelni. Ugye kell nekem kb. fél óra, mire elalszom, ami csak úgy megy, hogy olvasok. Nos, 10.10-kor Orsi felébredt, hívott (aludtam vagy 10 perce). Bementem, megnyugtattam, kijöttem, visszafeküdtem. Olvasás, elalvás, 10 perc szundi, majd az Orsi ismét sírva ébredt. Aztán rá egy órára megint, bár akkor nem kellett bemenni hozzá, mert visszaaludt magától.
Nem kell sokáig benn lenni nála, de az, hogy nincs meg az egy huzamban alvás, illetve hogy ennyit szenvedek azzal, hogy elaludjak, teljesen kikészít. Na meg az is, hogy ugye sokkal éberebben alszom, és minden kis piszlicsáré hangra felébredek. Tehát egy kiadós, éjszakai dupla kelés után 1/2 5-kor szól a szomszéd kakasa, 5-kor harangoznak, és 6-kor szól az Anti ébresztője. És ha valami csoda folytán a kakasra és a templomra nem ébredek fel, akkor 1/4 6 felé (de volt már ez 1/2 5 is) felébredek az allergiára, és onnantól kezdve orrfújás, tüsszögés. Úgyhogy inkább kijövök a hálóból, nehogy az Orsi a másik szobában erre ébredjen, illetve az Antinak sem muszáj erre felkelnie.
Próbálok én délután szunyálni egy kicsit, de mire leteszem az Orsit, megebédelek és sikerül elaludnom, addigra már majdnem fel is ébred. Talán egy fél órám van szunyára. Ha meg ő mégis tovább alszik, akkor tuti, hogy após matat valamit, vagy anyós trappol végig az emeleten elefánt módjára.
Nem tudom, hosszú távon ezt meddig lehet bírni. Az a baj, hogy ha nem alszom ki magam, az nálam abban jelentkezik, hogy nap közben sokkal ingerültebb, agresszívabb és türelmetlenebb vagyok. És mivel kettesben vagyunk itthon, ennek leginkább az Orsi issza meg a levét. Tegnap már kijött rajtam, olyan dolgok miatt kiabálok vele, amiket normál esetben szinte észre sem veszek. Utána meg jön a szokásos "rossz anya vagyok" érzés. Tud valaki valamit javasolni?

Kettesben

Hét végén Antival kettesben lementünk anyósék mohácsi nyaralójába. Nagyon jó volt! Két napon keresztül csak enni bújtunk ki az ágyból, aludtunk, filmeztünk. 1/4 10-ig aludtam reggel, ami nálam azért is furcsa, mert amikor még nem volt az Orsi, akkor sem aludtam ilyen sokáig. Persze az eredeti cél is az volt, hogy kipihenjük magunkat, mivel Orsi az utóbbi 1-1,5 hónapban éjjelente többször is felébred (ma pl. 3x), ami eddig nem volt jellemző, és hát engem eléggé kikészít. Én ilyenkor ugyanis nagyon nehezen alszom vissza, kell egy jó fél óra, óra. Ha egyáltalán megy. Tegnap ugyanis a negyed ötös kelés óta talpon voltam. Nem tudjuk, mitől van, de remélem, hamarosan vége ennek az időszaknak, mert Beer anyuka teljesen kikészül :)
Szóval visszatérve a hétvégére. Szex is tervbe volt véve, mivel ez volt a "szexhét" hétvégéje, és a "minden nap szexelünk" egészen keddig tartott ki, amikor közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy egy kicsit szüneteltetjük. Szombaton azért rádobtunk kettőt, amitől a heti 7 szexből lett heti 4. Azért elég elszomorító, hogy így életünk derekán nem vagyunk képesek hét nap egymás után összebújni, de hát a már korábban ecsetelt problémák, macerák miatt ez valahol érthető. Na mindegy, azért így is kétszer (vagy négyszer) annyit szexeltünk, mint egy átlagos héten, szóval azért van ok bizakodásra.
Kipihenten értünk haza, ami nagyon jó érzés volt, és érzem azt is, hogy talán újra tudok türelmes lenni az Orsival, mert az utóbbi egy hétben robbantam már minden apróságra, de tudom, hogy ez csak a fáradtság miatt volt. Talán vissza tudunk térni a régi, megszokott kerékvágásba.

Az a fránya szex

Sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e erről a dologról is, de mivel ez a blog végső soron egy napló saját magamnak, amit megosztok azokkal az emberekkel, akiket szeretek és akikben megbízom, ezért végül úgy döntöttem, leírom ezt a (nem is olyan kicsi) problémát. Sokan már úgyis tudjátok, miről van szó. Azért előre szólok, hogy akik nem akarnak ilyen szinten belemélyedni az életembe, azok most hagyják ki ezt a bejegyzést.
Szóval a szex. Nagyon-nagyon régen kezdődött, sőt, mióta az eszemet tudom, ez van. Fáj a szex. Mindig. Minden egyes alkalommal. Nem számít, mennyire nedvesedek be magamtól vagy hány vödör sikosítót kenünk rám. Fáj. 10 éve fáj.
Időszakosan váltogatják egymást azok az időszakok, amikor belenyugszom ebbe, és amikor próbálok tenni valamit. Csak hát elég nehéz 29 évesen belenyugodni abba, hogy azért még van legalább 20 évem, amit így kell leélnem. Eleinte rengeteget jártam nőgyógyászhoz (valójában Pécs nőgyógyászainak nagy részét láttam már), de valójában senki sem talált semmit. Jobb híján mindig felírtak valami kúpot vagy kenőcsöt. Aztán találtam egy dokit, aki elkezdett foglalkozni a dologgal. Volt egy kisebb műtétem (a szűzhártyán ejtettek egy kisebb bemetszést, mert arra gondolt, hátha nem szakadt át rendesen, és az a probléma), majd amikor az sem segített, Lidocaine-t fecskendezett a bundám alá a hüvelyem külső falánál. Na, az volt az egyetlen alkalom, amikor megtudtam, hogy milyennek kellene lennie a jó szexnek. Csak hát a Lidocaine hatása pár óra múlva elmúlt... Mint ahogy a doki is; rám jellemző módon ugyanis meghalt.
Utána pár év "nem törődöm vele, nekem ez jutott és kész" hozzáállás jött, csak hát nehéz kívánni olyan dolgot, ami fáj az embernek. Anti nagyon megértő, de hát érthető módon ez igen nagy probléma a kapcsolatunkban. Ő nem akar nekem fájdalmat okozni, én meg azt nem akarom, hogy a fájdalom miatt ne szexeljünk (persze csak miatta). Szóval patthelyzet.
Aztán az Orsi születése után jóban lettem valakivel, akit nem hagyott nyugodni a dolog, és utána nézett az interneten, hogy mi lehet ez (egyébként én is mindent az interneten nézek, a mai napig nem értem, erre miért nem kerestem rá), és talált egy betegséget, melyre teljesen ráillenek a tüneteim, és az a neve, hogy vulvodynia. Felbuzdulva ezen elmentünk a legújabb nőgyógyászhoz, akinél az Orsi is született, és elmondtam neki a kálváriámat, panaszaimat, mindent. És ő rögtön rávágta, hogy ez vulvodynia (mielőtt én említettem volna neki!). Ő volt az második, aki érdemben foglalkozott vele és konkrét dolgot mondott. Aztán amikor megvizsgált, azt is mondta, hogy van egy kis vaginizmusom is. (Na ennek utána néztem már, és ez talán még jobban illik rám, bár nem a nagyon komoly változata) Azt javasolta, hogy keressünk egy szexuálpszichológust, mert ennek a hátterét kell kideríteni, hogy mitől alakult ki, illetve keressek még egy intim tornával foglalkozó személyt. És írt fel Lidocaine kenőcsöt, hogy mielőtt szexelünk, ezzel kenjük be a puncimat. Sajnos dokikat nem tudott ajánlani, és hát nem is álltunk, állunk úgy anyagilag, hogy megengedhessünk egy magán pszichológust (nem bízom abban, hogy sima rendelésen ezzel érdemben foglalkoznának), így szakemberrel azóta sem sikerült beszélni. De a Lidocaine-t szorgalmasan alkalmazzuk.
Csakhát... elég lohasztó, hogy bekenünk engem, aztán negyed órát malmozunk, amire elkezd hatni. Arról nem is beszélve, hogy én csak fekhetek közben, mert különben kifolyik. És ha előre felé folyik, akkor érthető módon azt a bizonyos testrészemet is érzésteleníti, aminek az ingerlésétől nekem jó lehet a szex. Szóval olyankor ugyan nem fáj, de nem is jó. És ha ezeken túl is lépünk (ami egyébként elég nehéz, nekem is, meg az Antinak is), akkor is ott van a feljemben: ez csak ideiglenes megoldás. Nem hiszem, hogy hosszú távon jót tesz, ha hetente 2x (jobb esetben) bekenjük a hüvelyemet Lidocaine-nal. Sőt, azt sem tudom, nem okozhat-e ez problémát, ha majd szeretnénk még egy babát. De mondom, nagyon lohasztóan is hat. Már ott tartunk az Antival, hogy a szeretkezés nyűg, sokszor neki sem állunk. És még csak 29 éves vagyok!
Persze ha a lelki hátterét nézzük a dolognak, akkor azért lehet sejteni, hogy mi áll a háttérben. A legelső alkalom nem volt valami felemelő érzés. Igazából nem is akartam. Azért feküdtem le annak idején az első barátommal, Attilával, hogy ne veszítsem el, pedig igazából mást sem akartam, mint megszabadulni tőle. Tudom, érthetetlenül hangzik, nehéz is elmagyarázni. Nagyon nagy problémáim vannak a kötődéssel. Szinte mániákusan ragaszkodom valakihez, akit szerethetek és aki szeret, csak hogy ne legyek egyedül. És ez abban az időszakban volt a csúcsponton. Két nappal előtte közöltem vele, hogy nem igazán szeretem (ami igaz volt), de aztán olyan szinten lettem rosszul attól, hogy egyedül maradok, hogy inkább lefeküdtem vele, csak hogy bebizonyítsam, hogy mégis szeretem (ami nem volt igaz). Tudom, hülye voltam. De hát tudjuk, hogy súlyos problémáim vannak szeretet, kötődés, konfliktuskezelés terén.
Az Antival persze folyamatosan próbáljuk helyrerakni ezt a dolgot, de hát elég nehéz. Most épp azt határoztuk el (illetve egy fogadásnak lett a végeredménye), hogy egy héten keresztül minden nap szexelünk, tegnap volt az első. Gondoltam, most ne Lidocaine-nal, próbáljuk meg anélkül. Hát, mit ne mondjak, nem volt egy felemelő élmény. Korábban vett már az Anti kis "kiegészítőket", hogy feldobjuk a szexuális életünket, csak hát igazából nem feldobni kellene. Néha annyira kívánom én is a szexet! Szeretnék önfeledten szeretkezni vele, kipróbálni új helyzeteket, vagy csak hirtelen leteperni... De a következő gondolatom az, hogy fájni fog, és akkor máris elmegy a kedvem az egésztől. Elég elkeserítő. Eléggé magam alatt is vagyok ez miatt.
Nem tudom, mi a megoldás. Illetve dehogynem. Komolyan foglalkozni kellene vele, keresni szakembert. Rááldozni azt a pénzt, időt és energiát, mert azért nem mindegy, hogy életem hátralevő részét hogy élem le. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha az Orsival kell majd a szexről beszélni. Hogy tudom majd őszintén, meggyőzően és főként hitelesen azt mondani neki, hogy a megfelelő partnerrel ez csodálatos élmény, ha én ezt sosem éltem át? Lassan abba kellene hagyni a probléma szőnyeg alá söprését.

Vigyázni kell, mit mondunk

Újabban az Orsi gyakran csinálja azt, hogy lefekszik a hasára (néha a párnát is berakja maga alá), a kezeit a nunája tájékára helyezi, majd elkezd mozogni, mint ahogy a papáék fiú kutyája toszta a kabátot, amikor kanos volt, csak lassabban. Szóval tisztára, mintha - tudom, hülyén hangzik, de - önkielégítene. Bár nem tudom, hogy így peluson keresztül érezhet-e valamit, és azért csinálja, vagy csak úgy... Na mindegy, nem is ez a lényeg. Amikor utoljára ezt csinálta, odaszóltam neki: "Mi van Orsi, masztizol?" Mire ő elkezdte ismételgetni: "Orsi masztizik, Orsi masztizik". Remélem azért társaságban ez nem fog eszébe jutni :)

A százlábú esete

Tegnap lefekvés előtt még ki akartam menni WC-re. Anti ekkorra már bevetődött az ágyba. A WC a hálószobánkkal szemben van, felette van egy kis lámpa, aminek a búrája falra erősíthető, félkör alakú (remélem tudjátok, mire gondolok). Szóval indulok WC-re, amidőn is azt látom, hogy a búra fölött kikandikál egy olyan undorító, gyorsan futó, százlábú bogárnak a farka. Na, rögtön mentem a szobába, hogy az Anti azonnal keljen fel és ölje meg. Azt tudni kell, hogy ilyenkor elég nehéz már kiimádkozni őt az ágyból, főleg bogarak miatt (de azért általában sikerül). Nagy nehezen felkelt, de persze a lámpa elég magasan van, az ajtó fölött. Vittem egy széket az Antinak, meg egy papucsot (gyilkos eszköz gyanánt). Én meg beálltam a hálószoba ajtajába, onnan figyeltem az eseményeket. És ekkor már nevetnem kellett. Mert én már láttam, amit az Anti csak néhány másodperc múlva vett észre: a százlábúm valójában egy falba szerelt vezetékdoboz kupakjának a széle által vetett árnyék volt!!! LOL! Rég nevettünk ilyen jót, majdnem be is pisiltem :) De hogy legközelebb felkel-e az Anti, ha pókot látok, abban már nem vagyok biztos :)

Első személyes találkozás anyámékkal

Szombaton történt. Ugyanis megint náluk volt az Orsi. Úgy indult az egész, hogy pénteken megkértem az Antit, hívja fel apámat, mivel névnapja van. Én nem akartam beszélni velük, sms-t küldeni parasztság lett volna, így Anti telefonált. Volt egy kis bájcsevej, majd letették a telefont. Kb. 10 percre rá apa felhívta az Antit, hogy szombaton nem vinné-e be az Orsit hozzájuk. Úgy volt, hogy Antinak Tolnára kell mennie majd (épp ügyelt), és én azt terveztem, hogy akkor Orsival meglátogatjuk Dorka barátnőmet (+ az Antát), de hát végül is ez még nem volt teljesen lebeszélve, így azt mondtuk, mehet a gyerek. Így legalább én el tudtam menni az Antival autózni, és ez már nagyon régen történt meg utoljára. Pedig régebben, amíg nem volt az Orsi, mennyit mentem vele! Hétvégén szinte mindig, ha hívták valahová, de nagyon sokszor hétköznap is.
Szóval szombat reggel felpakoltuk magunkat meg az Orsit, és elindultunk. Előző nap beszéltünk arról az Antival, hogy lehet, hogy egy köszönőviszonyt, semleges "milyen jó az idő" témákkal lehet, hogy azért fenntarthatnék velük, már csak az Orsi miatt is. És gondoltam rá, hogy hát jó, akkor amikor viszi az Anti az Orsit, felmegyek én is, de végül nem tudtam megtenni. Inkább az utca végén álldogáltam több, mint fél órát. Szánalmas, nem? De egyrészt teljesen be voltam tojva a találkozástól (ne kérdezzétek, miért), másrészt meg arra gondoltam: Már megint én tegyem meg az első lépést?! Így nem mentem fel.
Antival viszont nagyon jól éreztük magunkat. Annyira furcsa volt, hogy nyugodtan megtehetem, hogy elmenjek vele. Hogy nincs más dolgom. Hogy nem nyomaszt, hogy írhatnám a szakdolgozatomat inkább. Persze, otthon mindig lenne mit pakolni, de évek óta nem lebegett a fejem felett az a láthatatlan bárd, és ez nagyon felszabadító érzés volt!
Este anyámék hozták haza az Orsit. Persze az Anti pont fenn volt az emeleten, így egyedül kellett fogadnom őket. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe rándult. Most hívjam be őket? Aztán megláttam anyám sértődött pofáját, és ez eldöntötte a kérdést. Köszönni is alig akart. Úgyhogy bevezettem a gyereket kapun belülre, átvettem apámtól a gyerekülést, majd elköszöntem. Mindezt a kapu előtt. Hülyén jött ki, bunkó is voltam, de anyám arca mindent elárult. Úgyhogy marad a "kerüljük egymást" felállás.
Hozzátartozik a történethez, hogy kb 1 hete összefutottunk velük a Tescoban. Illetve csak majdnem. Hármasban vásároltunk, mikor az Anti hirtelen megfordította a kocsit, és elindult visszafele. Nem is értettem, hogy miért. Aztán közölte, hogy anyámék kb. 10 méterre voltak előttünk. Tanakodtunk, hogy mi legyen, de nekem nem volt kedvem mindent kipakolni és visszajönni, egyébként is, milyen nevetséges lenne már az. Mondjuk ami utána jött, az még nevetségesebb volt. Ott kommandóztunk a sorok között, hogy kerüljük el őket, bár elhatároztam, hogy ha beléjük futunk, akkor azért nyilván köszönök nekik. Szóval egész jól elkerültük őket, egészen a hagyma pultig. Anyám az Antitól 5 lépésre válogatta a hagymákat, apám is ott állt mellette. Én persze kicsit arrébb az Orsival voltam nagyon elfoglalva, és az Anti is bőszen válogatott, de nem tudom elhinni, hogy ne láttak volna meg minket. Tuti láttak. Csak épp ők sem akartak társalogni.

Apa, mit csinálsz?

"Kiveszem anya szeméből a körmödet"

Hát ennyi. No comment.

Aludni akarok!

Nagyon-nagyon rossz éjszakám volt tegnap. Pedig egész jól indult. Meglepő módon, amikor 3/4 10-kor elindultam lefeküdni, teljesen nyugodt voltam, egyáltalán nem féltem. Gondoltam, na, ma végre alszok egy jót. Elmentem fogat mosni, amikor is a küszöb mellett, egy résben egy undormányos pókot pillantottam meg. Mondtam már, hogy arachnofóbiám van? Iszonyatosan félek a pókoktól, ez meg különösen csúf volt: nagy test, vastag lábak. Lecsapni nem lehetett (egyébként sem biztos, hogy mertem volna. Mindig szólok az Antinak, ha itthon van. Persze ha egyedül vagyok, muszáj megoldani, mielőtt még esetleg az ágyamban látom viszont a delikvenst, de mindig nagy kínok között teszem meg). Szóval fogtam a hajlakkomat, és egy nagy adagot fújtam rá (mert természetesen rovarirtó nincs itthon). Természetesen bemászott a küszöb alá, így nem tudtam, hogy volt-e hatása a támadásnak. De reménykedtem.
Elmentem lefeküdni, és még mindig viszonylag nyugodt voltam. Olvastam egy kicsit, ezt mindig kell elalvás előtt, enélkül sosem tudok elaludni, majd amikor már kezdtem elálmosodni, letettem a könyvet és lekapcsoltam a villanyt. És innentől indult a kálváriám.
1. felvonás: Amint lekapcsoltam a villanyt, hangokat véltem hallani az emeletről, mintha mászkálna valaki. De meg tudtam győzni magam, hogy csak képzelődöm. De ekkor pisilnem kellett, úgyhogy kimentem.
2. felvonás: Pisi után természetesen felébredtem. Újra olvasni kellett, majd egy órát fenn voltam. De aztán nagyon elálmosodtam, gondoltam egy újabb pisi, és most már tényleg alszom.
3. felvonás: Indulok ki a WC-re, és az előszoba plafonján egy fucking nagy pók mászik!!! A hideg kilelt. Most mi lesz??? Az ott nem maradhat, főleg, hogy mozgásban volt. El persze nem értem, de egyébként sem csaptam volna le a falon, mert egyrészt foltos lenne a fal, másrészt még a tudat is borzaszt, hogy a papucsom talpát egy pók érte. Szóval gyorsan elfutottam a seprűért, hogy valahogy a földre juttatom a szörnyeteget, és majd ott lecsapom; hoztam papírzsepit is, hogy ne közvetlenül a papucsommal lépjek majd rá. Mire visszaértem, a pók már csüngött (nem is tudtam, hogy ezek az általam "rohampóknak" titulált pókok képesek hálót csinálni!). Nagy nehezen a seprűvel leszedtem, legalább is úgy tűnt, mert sem a falon, sem a földön nem találtam. Mivel a seprűt gyorsan a földhöz nyomogattam, azt hittem, hogy a pók megdöglött. De hiába csapkodtam a seprűt a földhöz, a tetem nem került elő. Márpedig nekem bizonyosság kellett, hogy az ellenség meghalt. Már épp készültem közelebbről szemügyre venni az eszközt, amikor egyszer csak kirohant a pók! Iszonyat gyorsan! Alig tudtam rádobni a pzs-t, és rátaposni! De végre én győztem. Ám még visszavolt a tetem eltávolítása. Annyit mondhatok, rengeteg papírtörlő kellett hozzá.
Az affér után visszamásztam az ágyamba, de hát persze már mindenhol pókot láttam. Végül győzött az álmosság, és elszenderedtem. Amikor is jött a
4. felvonás: Orsi felsírt, de teljesen hirtelen és iszonyatosan rémülten. Én persze szívrohammal ébredtem fel, azt sem tudtam, hol vagyok, de futottam be hozzá. Ez 1/2 1 felé volt. Sikerült nagy nehezen megnyugtatnom és visszaaltatnom, de innnentől már esély sem volt rá, hogy normálisan aludjak. Olyan 3-ig olvastam, és 1/4 7-kor felébredtem, úgyhogy megint marha kipihent vagyok. És csak holnap este ér haza az Anti. Remélem nem alszom el Orsi mellett napközben.

Mákos tészta

Tegnap mákos tésztát főztem (na jó, ez azért túlzás) ebédre. Én imádom, Orsi még szűz e téren (is). Felaprítottam neki a tésztát kisebb darabokra, és már akkor odaállítottam magam mellé, amikor szórtam rá a mákot, és többször elismételtem, hogy mákos tészta lesz az ebéd. Látszólag nem volt semmi probléma. Szépen beült az etetőszékbe. Eléraktam a tányérját, mire közölte velem: "Nem jó! Koszos". És drága barátaim, nem tudtam meggyőzni a saját lányomat, hogy a tészta nem koszos, csak mákos. Nem volt hajlandó megenni, csak hajtogatta, hogy "koszos, koszos", még megkóstolni sem volt hajlandó. Azt eddig is tudtuk, hogy tisztaságmániás, de nem gondoltam, hogy ez ebben a formában is megnyilvánul :)

Kettesben

Na nem romantikusan, Antival, hanem kettesben Orsival. 5 napig. Anti ugyanis hétfő óta Pesten van tanfolyáson, anyósék pedig Mohácsra mentek le. Igazából jól érezzük magunkat Orsival, bár egy kicsit furcsa, hogy egész nap csak mi vagyunk. Illetve hát a "közvetlen rokonságból" vagyunk kettesben, mert próbálok minden napra szervezni valami kis programot, sorra látogatjuk az ismerősöket, itthon pedig csináljuk, amit kell, illetve nagyokat játszunk.
De meg kell mondjam, nehéz is egyben. Nem irigylem azokat az anyukákat, akiknek ezt huzamosabb ideig kell csinálniuk valamilyen okból. Nagyon elfáradok nap végére. Ma például már reggel hatkor felébredt az Orsi, és bár hétig még az ágyban tudtam tartani, még az is nagyon korai kelésnek. Ráadásul a legújabb szokása, hogy ebéd után maximum 1,5 órát alszik! Pedig most én is tudnék aludni jókat délután, mert végre senki sem matat az emeleten, ami engem eléggé akadályoz az alvásban, de amire eljutnék oda, hogy elalszom, addigra felébred a gyerkőc.
És ez annak a fényében elkeserítő, hogy éjszaka alig alszom. Íme a nagy beismerés: gyáva nyúl vagyok! Annyira be vagyok fosva esténként, hogy egyszerűen nem tudok elaludni! Még a jó kis Sedacur Forte altatómmal sem, ami egyébként mindig használ, és tök nyugodtan alszom tőle. Igazából van egy nagy kés is az ágy alatt (tessék csak nyugodtan röhögni), bár nem tudom, merném-e használni, ha kellene. Lényegében nem tudnám megmondani, pontosan mitől is félek ilyenkor. Szerintem a sok hülye horrorfilm meg thriller hatása ez. Ilyenkor nem merek a tükrökbe belenézni, és az ablakra is utálok rátekinteni. Persze az, hogy behúzzam a sötétítőfüggönyt mindig akkor jut már csak eszembe, amikor már sötét van, és nem merek az ablak közelébe menni. És hát valószínűleg az álmaim (?) sem segítenek. Legalább is remélem, hogy csak álmok. Rengetegszer ébredek arra, hogy valaki van a hálószobánkban, esetleg az ágynál áll, vagy éppen közelít hozzá. Hihetetlenül rémisztő dolog ilyenekre ébredni ám! Persze valószínűleg csak álmodom ezeket, de még régebben, amikor az Anti videóra akarta venni, hogy mit csinálunk éjszaka (nem home-video, hanem a forgolódások, pisilni járás, stb), mondtam, hogy talán mégsem kéne. Mert mi van, ha kiderül, hogy nem csak álmodom ezeket a dolgokat, hanem a videofelvételen is látható? Akkor aztán azt hiszem egyikünk sem alszik többet :) Anti végiggondolta, és azt mondta, lehet, hogy igazam van. Na de visszatérve: amikor ez történik, akkor általában iszonyat gyorsan hozzábújok az Antihoz (ha őt kérdezitek, akkor ráugrom; nem egyszer okoztam már neki szívrohamot az ilyen éjjeli akcióimmal), de mivel most nincs mellettem, nem akarok ilyenre ébredni. Úgyhogy lehet, hogy ezért nem is tudok elaludni sem.
Még két éjszakát kell átvészelnem valahogy, aztán hazajön férjuram. Megpróbálom túlélni valahogy. Ha nem írnék többet, tudjátok, mi történt.

Nyaralás

Pénteken jöttünk meg a nyaralásból, ami szerintem nagyon jó volt. Igazi családos, csak mi hárman. Egy szépséghibája volt csak, az időjárás, na de mindent csak szép sorban.

Szóval augusztus 1-től 8-ig foglaltam szállást Siófokon (vasárnaptól vasárnapig). 7000Ft volt hármunkra, szóval egész jó áron találtam, bár a Bazárban volt, így semmit nem tudtunk róla, csak amit a mammer a telefonban elmondott: Amerikai konyhás nappali, teljesen felszerelt konyha, 2 szoba, fürdő, Wc, kocsibeálló, terasz. Jól hangzik, nem? Csak azt felejtették el leírni, hogy a takarítás nem jellemző. Odaértünk, és tiszta retro volt az egész, ami önmagában még nem is lenne baj. A bútorok, elrendezés old-style, de ez nem zavart volna. Hanem! Tiszta dzsuva volt minden, még az asztalon is morzsa volt! Szóval takarítással kezdtük. A teljesen felszerelt konyhába pedig nem voltak egyforma evőeszközök meg edények, látszott, hogy mindent odabaszkodtak, ami nekik már nem kellett - az edények alján állt az ezeréves odaégett zsírréteg, a késre még rá volt írva, hogy CCCP. Gáztűzhely volt, amihez nem volt semmiféle tűzcsiholó eszköz.
A második meglepetés akkor ért minket, amikor este a szomszédok elkezdtek mocorogni. Ugyanis a házrészünk egybe volt építve egy nagyobbal. Valamikor a kettő egy ház lehetett, mert felfedeztünk egy boltíves, semmire sem használható, bepolcozott "szekrényt", amiről kiderült, hogy egy boltíves bejáró volt a másik részhez, csak "befalazták". Na mármost, a befalazást valószínűleg ultravékony gipszkartonnal tették meg, aminek következtében minden, de minden áthallatszott: pakolás, WC lehúzás, mosogatás, fingás, és még amit el lehet képzelni. Az első szomszédok viszonylag hamar lecsöndesedtek, mert ott is volt két kis gyerek, de 2 napra rá jött egy ukrán bagázs, 2 felnőtt és 4 kamasz. Nos, ők nap közben nem sok vizet zavartak, egyáltalán nem voltak otthon, viszont este olyan 11 felé értek mindig haza, nagy hangzavarral. Illetve ez nem is igaz, nem ők voltak hangosak, mert nem kiabáltak, viszont csapkodták az ajtókat, bútorokat huzogattak (?), pakolásztak, és mindezt teljesen tisztán lehetett hallani. Szerencsére Orsi az első éjszakát leszámítva úgy aludt, mint akit fejbevertek (ezt szerencsére az apjától örökölte), de én nem tudtam. A harmadik éjszaka hajnali fél egykor kipattantam az ágyból, felöltöztem és átdzsasztáztam hozzájuk: "Hello. We have a little baby!!! And you are SO loud! Could you be...?" És használt! Na nem némultak el, de lényegesen csökkent a zajszint. És az Anti azt mondta, büszke rám, mert azt hitte, megint csak magamban fogok dühöngeni, és igencsak megleptem azzal, hogy átmentem.
Ezt és az időjárást leszámítva feledhetetlen volt az együtt töltött idő. Fürödni sajnos nem sokat tudtunk, csak hétfő délután, kedd délelőtt és szerda délután, mert elég fostalicska idő volt. De az Orsi tiszta vizipók! Nagyon élvezte a Balatont, és "úszni" kellett vele! Ráfektettük a kezünkre, és ő a lábával kapálózott. Haláli volt! A parton pedig megtanult németül is: miután körülbelül az ötödik kukoricaárus is elhaladt, lányunk megszólalt: "Meis, bitte!" Majd, hogy fokozza: "Tessék meis bittét enni!"
Szerdán délelőtt úgy határoztunk, hogy elmegyünk a veszprémi állatkertbe. Nagyon jó döntés volt, Orsinak nagyon tetszett. Főleg az elején volt még nagyon aktív, nagyokat sikongatott egy-két állat láttán. Aztán persze kicsit lohadt a lelkesedése, meg vinni is sokat kellett kézben, de ez nem is csoda, hiszen összesen négy órát töltöttünk ott.
Amit még nagyon élvezett az Orsi, az az volt, hogy végre az apjával lehetett. Folyton kereste a társaságát, és az Anti is nagyon jól vette az akadályt. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy Orsi nagyon kiegyensúlyozott, apja szerint "happygolyó" volt, minimálisat hisztizett csak. Szerintem nagyon egymásra hangolódtak, végre az Anti is élvezte, hogy hárman vagyunk. Az Orsi meg rákapott arra, hogy ha nem találta az Antit, mert mondjuk WC-n volt, akkor elkezdett kiabálni neki: "Apa!" és ha nem kapott választ: "Anti". Mondjuk ez nem annyira tetszett apának :)
Elkezdtük azt is, hogy együtt, hármasban eszünk. Eddig mindig megetettük az Orsit, majd lefektettük, de mivel már egész ügyesen kanalazik egyedül, ezért vele ettünk mi is.
Ja, és még egy dolog: a 101 kiskutyát kb. 20x láttuk, Orsi mindig azt akarta nézni.
Összefoglalva nagyon jól éreztük magunkat, csak a rossz idő miatt másfél nappal előbb hazajöttünk. De így legalább ez a másfél nap nem rontja el az előző 5 nap emlékét.

Mi történt szombaton?

Lényegében semmi. Anti felvitte Orsit anyámékhoz, és ott is tudta hagyni. Először persze nem volt hajlandó hozzájuk közeledni, amikor el akarták venni az Antitól, akkor körülbelül a feje tetején kötött ki a gyerek, annyira tiltakozott, de aztán hamar megszokta a helyzetet, és előjöttek az emlékek. Tudta, hol kell keresni a játékait, sőt, azt is tudta, mi hiányzik a dobozból. Úgyhogy végül az Anti nyugodt szívvel hagyta ott Törpit.
Amikor hazahozták, mi már nem voltunk itthon. Anti báék fogadták Orsit anyámékkal, akik Anti bá elmondása alapján "teljesen normálisak" voltak. Hát igen, a látszatra mindig is nagyon adtak. Még az olyanokkal is mézesmázosak, akiket ki nem állhatnak, csak aztán a háta mögött kapja a megjegyzéseket.
Úgyhogy Törpi valószínűleg jól érezte magát, bár az esethez hozzá tartozik, hogy szerdán felhívott a mamám (ők anyámékkal laknak, csak az alsó szinten), és elkezdett panaszkodni, hogy alig látta a dédunokáját, mert anyám teljesen kisajátította magának, még azt sem akarta hagyni, hogy az Orsi puszit adjon neki. Meg hogy a szomszéd Klári néni is átjött, hogy megnézze őt, és hozott neki játékokat Amerikából, de anyám egyáltalán nem engedte oda hozzá az Orsit, meg azt mondta, hogy az a gyerek nem játszik "ilyen" játékokkal (mondjuk szerintem kevés játék van, amivel egy gyerek ne játszana el), és csak vágta a pofákat, még a Klári néni is észrevette, és azt mondta, hogy ő soha többet nem jön át, inkább a mama vigye át hozzá az Orsit, ha tudja. De hát ez anyám.

Szombat a nagyszülőknél

Tegnap óta elég rossz hangulatom van. Apám ugyanis felhívta az Antit, hogy fel tudná-e vinni hozzájuk az Orsit szombaton. Mivel azt beszéltük, hogy az Orsit nyilván nem tiltjuk el a nagyszüleitől, ezért beleegyeztünk, hogy ott tölti a szombatot. Csak hát ugye mi aznap megyünk Dunaszekcsőre délután fellépni, ott leszünk este 10-ig, így nekik kell hazahozniuk majd. Nem tudom, mit fognak szólni, ha hazaérve Orsi majd rohan a "mamához", és a nyakába ugrik, őket leszarva. Illetve dehogyisnem tudom.
Persze nem ez miatt aggódom, csak nem szeretném, ha az Orsinak rossz lenne. Persze az Anti nem szívbajos, ha a törpi fél óra-óra alatt nem barátkozik meg velük, hanem csak az apján lóg és elkezd sírni, amikor ő eljönne, akkor simán elhozza tőlük. Egyébként nem is tudom, mit várnak, így két hónap után. Ennyi kellett ugyanis nekik, hogy elkezdjen hiányozni az unokájuk. Csakhogy az Orsinak ez nagyon sok idő, nem tudom, mit fog szólni. Korábban volt, hogy egy hét után felmentünk, és egyszerűen le nem szállt a nyakamból, egyszerűen nem volt hajlandó odamenni anyámhoz. Apuhoz, "Pista papához" még csak-csak, de anyámhoz nem. Persze a gyerekek hihetetlenül őszinték és emellett érzékenyek, megérzi, hogy anyám milyen agresszív meg feszült, jó hogy nem megy ilyen emberhez.
Szóval most eléggé magam alatt vagyok. De majd megkérem a Petit, hogy figyeljen oda, őt többször látta mostanában az Orsi, ma is kijön hozzánk, vele talán jobban ellesz. Meg hát így lesz egy "kémem" is, aki tud majd jelenteni.

Always Ultra, második felvonás

Csak erős idegzetűeknek :)

Ez az egész betétes megoldás teljesen jó és kivitelezhető ötletnek tűnt, egészen ma délelőttig, amikor is Orsi egy hatalmas adag kakát gyártott a nem éppen erre a célra tervezett Always Ultrába. Hát, nem kívánom senkinek a látványt :) Meg az utána következőket :) Először is leoperálni gyerekről a szaros betétet, bugyit és gatyát, aminek következtében az egész gyerek lába szára kakás lett, aztán zuhanyozás a kádban, majd bugyi betétestől egy zacskóba, zacskó a kukába, végül szaros padló felsikálása. Röviden ennyi. Más megoldást kell találnunk.

Orsi és az Always Ultra

Orsin kb. 2 hete csúnya kiütések vannak. Eleinte "csak" a nyaka alatt elől és hátul volt, aztán szép lassan a popsiján is. Illetve nem is annyira a popsiján, mint a keresztcsontja környékén. Voltunk doktornéninél, mondta, hogy ezek melegkiütések, azt is megmondta, hogy mivel kezeljük. A nyaka környékéről szépen el is tűntek, de a feneke egyre rondább lett. Pénteken újra voltunk orvosnál, azt mondta, menjünk el a bőrgyógyászatra. De ez tuti a meleg miatt van, és hogy a pelusban nem szellőzik a popsi, és a "speciális klíma" megteszi hatását. Igaz ugyan, hogy ha kimegyünk az udvarra, akkor leveszem a törpiről a pelust, de ebben a hőségben nem igazán vagyunk kinn. És mivel a lakásban van padlószőnyeg és szövetes ülőgarnitúra, ezért itt nem merem levenni róla. Na de férjemnek támadt egy remek ötlete: adjunk a gyerekre betétet :) Először felvont szemöldökkel néztem rá, hogy ez már megint milyen idea. De aztán végiggondoltuk, és kipróbáltuk, és még a pici bugyijába is bele lehet ragasztani anya szárnyas betétjét, úgyhogy most nem egészen kétéves lányunk betétben rohangál a lakásban :) És már most látható az eredmény, pedig csak tegnap délután kezdtük el ezt a módszert. Szépen száradnak a kiütések, úgyhogy így fogjuk folytatni tovább.

Az SMS

Mint írtam is, szerdán anyám háromszor hívott, majd tegnap, csütörtökön apa próbálkozott kétszer. Neki sem vettem fel. Erre este a következő sms-t kaptam anyámtól:

"Csupán arra szerettelek volna megkérni, akár kettesben, akár négyesben találkozzunk megbeszélni ezt az áldatlan állapotot, illetve, hogy elsorolhasd a sérelmeidet. Ha hajlandó vagy rá, jelentkezz, nem muszáj nálam, hívhatod apádat is"

Csak így, semmi "hello, szia, szevasz". Komolyan mondom, egyszerűen hihetetlen. Pedig tegnap már majdnem felvettem apu telefonját. Még jó, hogy nem. Van pofája ilyen hangvételű sms-t írni másfél hónap után?! És komolyan azt gondolja, hogy erre én reagálni fogok?! Nem találok szavakat sem! Mondjuk ez az üzenet megmutatta, hogy semmit sem változott. Nincs benne egy fikarcnyi megbánás sem. Én soroljam fel a sérelmeimet?! Ez az ő szokásuk! Apa volt az, aki átlag félévente megjelent és közölte milyen hálátlan, rossz gyerek is vagyok, amikor anyu a világ legjobb anyukája!
Ha egy kicsi kis lelkiismeret-furdalást is kiérzek az sms-ből, ne adj' Isten benne vagy a "bocsánat" szó is, még lehet, hogy fel is hívtam volna őket! Bár ez is jó volt valamire: csak megerősítette bennem, hogy jól döntöttem.
Az Anti azt mondta, ha véletlenül felhívják őt (bár nem tudom, mikor adják fel annyira a büszkeségüket), akkor majd megmondja nekik, hogy ne várják, hogy egy olyan sms-re, aminek az a lényege, hogy "lófasz a seggembe és még én kérjek bocsánatot", válaszolni fogok.
Egyébként nekiálltam olvasni a régi naplóimat, és hihetetlen, hogy anyám milyen paraszt volt már régebben is. Egy leesett tojás miatt megkaptam, hogy "hülye kurva, menj a picsába", (13 éves voltam) de voltam "balfasz" és minden elképzelhető szerető, szülői becézést megkaptam. És nem csak utólag találom ki, ott van, feketén-fehéren leírva! Meg amikor kaptam a mamáéktól szülinapomra 4000 Ft-ot, és rögtön mentünk moziba négyesben (persze az én pénzemből), vagy nekem kellett őt meghívnom egy sörre... És még ők hívják a mamáékat anyagiasnak, meg akik fogukhoz verik a garast! Akárhová megyünk Anti báékkal, a mai napig nem hagyják, hogy mi fizessünk, nálunk meg volt olyan, hogy a Tesco-ba mentük, árultak törölköző szettet 1000 Ft-ért (a mai napig emlékszem rá), anyám azt mondta, válasszak egyet magamnak, majd otthon kifizettette velem!
Hú, most megint annyira felhúztam magam, hogy inkább abbahagyom az írást.

"Apa"

Tegnap reggel nagyon mérges voltam az Antira. Az Orsi mostanában visszatért a reggel 6-os keléshez, ami nekem is nagyon rossz, hiszen a reggeli "magamhoz térési rituálé" elmarad, és ez igen frusztrál. Mondjuk azt találtam ki, hogy ilyenkor bemegyek hozzá, viszek inni, majd megmondom, hogy nagyon korán van még, betakarom, és megkérem, hogy aludjon még egy kicsit. Tegnap a továbbalvás 3/4 7-ig tartott. Én pont a budin ültem, amikor hallottam, hogy hív, nyöszörög, de már úgy rendesen. Még mielőtt "beültem" szóltam az Antinak, hogyha felébredne az Orsi, menjen be hozzá. Szóval ülök a budin, hallom, hogy a gyerek nyöszörög, az Anti meg csak nem hajlandó felkelni. Na, ekkor kiszóltam neki, hogy legyen szíves menjen be hozzá. Erre beront a gyerekszoba ajtaján, és elkezd tök mérgesen, bunkón az Orsinak magyarázni: "Miért nem lehet tovább aludni?!" "Nincs, anyuka, elvitte a cica!" "Bőgjél csak, hisztizzél csak!". Annyira ideges lettem, meg is mondtam neki, hogy megértem, hogy rossz, ha korán fel kell kelni (már két napja este 9 után ért haza munkából), meg fáradt, de azért talán nem kellene bunkózni a gyerekkel. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha ennyire útban vagyunk neki, akkor keressen nekünk egy másfél-kétszobás albérletet, amit szépen minden hónapban kifizet, és akkor mi elhúzunk, aztán csinál, amit akar! Annyira mérges voltam! Tudom, hogy nem könnyű neki, tudom, milyen problémái vannak, már többször átbeszéltük, próbálok én is toleráns lenni. De azt nehezen tűröm, hogy így bánjon a gyerekemmel. Főleg, hogy a gyerek már két napja egyáltalán nem látta, és ilyenkor annyira menne hozzá, produkálja magát neki, "beszélget vele".
Aztán szerintem magába szállt, mert bár bocsánatot nem kért (ezt sosem teszi, ezt tudom, a tíz év alatt, amióta együtt vagyunk csak egyszer tette-azt is egyébként egy hasonló Orsis dolog miatt), próbált a helyzeten javítani. Elmosogatott, rendet rakott a konyhában, aztán játszott az Orsival is egy kicsit, sőt, át akarta alakítani a kiságyát - amit már vagy egy hónapja mondok. Tudom, nem bocsánatkérés, de azt is tudom, hogy ő így fejezi ki, ha megbán valamit. Szóval végül átsiklottam a dolog felett, és nem csináltam belőle egetverő veszekedést.

Anyám tegnap háromszor hívott, persze egyszer sem vettem fel. Apám ma kettőnél tart, de még csak fél kettő van. Úgy azért kíváncsi lennék, hogy mit mondanának, bár még azt is eltudom képzelni anyámról, hogy ő cseszne le engem, hogy ilyen bunkó vagyok, hogy nem veszem fel a telefonját meg nem hívom őket fel. Simán kitelik tőle.
Anti szerint esetleg apuval beszélhetnék, mert amikor felment hozzájuk azon az ominózus vasárnapon, akkor vele egész "normálisan" el lehetett beszélgetni, meg lényegében ő is csak "anyám áldozata", és ő azért viselkedik így, mert nem tehet mást, hiszen ő lakik vele. Csakhogy: az Anti nem ismeri eléggé. Hányszor jött már apám "nagybeszélgetést" tartani, ami arról szólt, hogy mi milyen bunkók vagyunk anyuval, teljesen tönkretesszük stb, stb, és az Anti is mekkora egy paraszt. Szóval én ismerem aput, az elején még tényleg nagyon rendes meg normális volt, de az anyám mellett eltöltött évek igencsak meglátszanak rajta.
Egyébként pont olvasom Csernusnak a Ki nevel a végén? című könyvét (mellesleg anyámnak sem ártana elolvasnia, annyi minden van benne, ami olyan, mintha a mi helyzetünkről írták volna - de persze ő ezt nem ismerné fel), és abban olvastam reggel a következő idézetet:

"Egy gyerek elfogadhatja a szüleit úgy, ahogy vannak, hisz nem az ő dolga, hogy ítélkezzen. Szeretheti Ezeket az embereket. De megteheti azt is, hogy egy határon túl nem tűri el azokat a viselkedési formákat, amellyel ártanak neki."

Ma reggel úgy döntöttem, hogy átmegyünk Orsival Görcsönybe az oviba. Már egyszer voltunk. Olyan fél kilenc felé értünk oda, és tizenegyig maradtunk. Kezdem átlátni a viszonyokat, melyik dadusnéni, ovónéni kihez tartozik. Egész jól elbeszélgettem az egyikkel, aki majd az Orsival is lesz. Orsi az elején csak mellettem volt, bár néha pár lépést arrébb sétált (kinn voltunk az udvaron), aztán amikor már pont menni készültünk, akkor kitalálta, hogy ő homokozni akar. Úgyhogy egy jó negyed órát még homokozott, és egészen önállóan, nem is kérte, hogy én is menjek vele játszani. Szóval nagyon örültem neki, és talán nem lesz túl nagy gond a beszoktatásnál. Amikor eljöttünk, kérdeztem az Orsitól, hogy jó volt-e a bölcsiben, mire azt mondja: "Jó volt". És ez nagy szó, mert most szinte akármit kérdezünk tőle, mindenre azt mondja: "Nem".

Selejtezés

Jelentem, befejeztem az egyetemi (és egyéb) jegyzeteim selejtezését. Már nagyon régen készültem erre, igazából ezt vártam legjobban az egyetem befejezésével kapcsolatban :) Na jó, ez csak vicc volt. Szóval akik ismernek tudják, hogy gyűjtögető életmódot folytatok, és elég nehezen szabadulok meg dolgoktól. Hiszen minden jól jöhet még valamikor. De most hoztam egy határozott döntést, és egy hétig selejteztem :) Nem volt könnyű; először is hozzá kellett férjek az anyagokhoz, ugyanis a hátsó kupiszoba kupiszekrényében lapultak a dossziék - amik, meg kell mondjam, nagyon nettül néztek ki, mindegyik precízen felcímkézve, de nem csak a dossziék, hanem azon belül a bugyik is. Persze először több volt a "megtartjuk" oszlopban, mint a "kidobjuk"-ban, de aztán megembereltem magam. Hiszen miért lenne nekem szükségem a továbbiakban pl. amerikai irodalom órán beszerzett handout-okra meg jegyzetekre, mikor az olvasmányok egy részét nem is olvastam el? Úgyhogy amit meghagytam, az alkalmazott nyelvészeti, módszertani anyagok, hiszen azokra a tanításhoz még szükségem lehet, illetve az általam írt esszék.
Miután ezzel végeztem, jöttek az egyéb dossziék. Kiderült, hogy még középiskolai, sőt, általános iskolai anyagaim is voltak! Csak hogy említsek néhány példát: dolgozat a világegyetem tágulásáról, vagy a pécsi hőerőműről. Nem is értem, minek tartottam egyáltalán meg ezeket. Úgyhogy szinte minden ment a kukába, kivéve persze az angolos feladatlapok illetve tankönyvek, munkafüzetek (ezekből is felhalmoztam jópárat az évek során, de ezek azért jól jönnek még, nyilván nem dobom ki). És jelentem, igazi csemegére is bukkantam: az általam írt regényekre, versekre, illetve a régi naplóimra!!! Igazi nosztalgikus hangulatba kerültem, rögtön bele is olvastam egy-kettőbe, és majd1 megszakadtam a röhögéstől :) Felolvastam a naplómból az Antinak is egy részt, ami rólunk szólt, még az ismerkedés, puhatolózás szakaszából. Azon nyomban nekiálltam volna olvasni a naplómat, de hát az Orsi mellett nyilván nem lehetett. Még 1995-ös az első bejegyzés! És a regények... Hát, így felnőtt fejjel elég viccesek, pedig mennyire komolyan vettem őket annak idején! El is határoztam, hogy be fogom gépelni az összeset, hogy meglegyenek később is.

Hiszti

Meg kell mondjam, nagyon nehezen és rosszul is viselem, amikor az Orsi hisztizik. Márpedig gyakran hisztizik, különösen mostanság. Napközben még túlélem, elviselem, és viszonylag jól le is tudom kezelni, bár van, hogy kijövök a sodromból, és rákiabálok. Utána persze jön a bűntudat, meg az "olyan vagyok, mint anyám" érzés. Mondjuk ez azért ritka (mármint a rákiabálás), csak akkor van, amikor már több mint egy órája nyafog, ordít, és nem hagyja, hogy csináljam, amit kell. Mert a hiszti legfőbb forrása, hogy nem az történik, amit ő szeretne, és legfőképp nem azonnal. Azt hiszem, eléggé el lett kényeztetve, de leginkább anyósék által. Ha ők vannak vele, mindig mindent azonnal megkap, 100 %-os figyelemben van része, csak vele játszanak egész nap. Nekem meg azért van itthon más dolgom is: főzés, takarítás, stb. És ez nem szokott tetszeni a kisasszonynak. Persze változó; van, hogy nagyon szépen eljátszik egyedül, vagy mesét néz, vagy a konyhában leül a kisasztalához és ott rajzol, esetleg nekem segít, de nagyon sokszor inkább üvölt, hogy vele foglalkozzam. És ez nehéz.
De ami még ennél is rosszabb, az az, ami tegnap este és ma reggel is volt. Hála Istennek, Orsival alvás terén nagyon ritkán voltak gondok, már három hónaposan átaludta az éjszakát, és nagyon simán le is tudtam tenni mindig aludni: mese, puszi, "jó éjszakát", és már nyomta is a szunyát. Persze azért előfordul néha, hogy valami gubanc van, de talán pont azért, mert az ritka, nagyon rosszul viselem. Tegnap este például beraktam az ágyba, kijöttem, erre elkezdett iszonyatosan sírni. Visszamentem, nagy nehezen megnyugtattam, visszatettem a kiságyba, de mondta, hogy üljek le a szőnyegre. Majd fél órát ott ültem, simogattam a hátát, énekeltem, de aztán felálltam és kijöttem Ő még nem aludt, eredmény: újabb bőgés. Nem mentem be azonnal hozzá, hagytam vagy 5 percig, de nem csitult semmit. Újra bementem, megnyugtattam, megtettük, amit kért (inni, köszönni apának, kinézni az ablakon, zenét bekapcsolni - minden tipikus gyereki elterelő hadművelet), aztán ágyba be. Anya ki, Orsi újra üvölt. Anti mondta, hogy hozzuk ki, mert fölösleges hogy így bőgjön, inkább szellőztessünk jól ki nála (tényleg nagyon meleg volt 30 fok!), úgysem lesz semmi baja, ha egyszer fenn marad este tízig mondjuk. Csak én épp attól félek, hogy ha egyszer az lesz, amit ő akar, eléri hisztivel, akkor igen nehéz lesz normális körülmények között újra lefektetni. Mert hogy Orsi folyamatosan ki akart jönni a szobájából, de nem engedtem. Na de a vége mégis az lett, hogy kijött. Mi megvacsiztunk (ez már este kilenc volt), ő meg jött-ment, játszott. Végül olyan fél tizenegy felé sikerült ágyba rakni. Egyszer akkor is bepróbálkozott, de akkor erélyesen rászóltam, hogy mostmár pedig tente van, és akkor elaludt.
Gondoltuk a késői lefekvés miatt talán késői kelés is lesz. Hát nem: fél hét előtt már felsírt (egyébként tegnap is akkor kelt fel). Anti áthozta hozzánk, de ott ő már nem alszik, hanem játszik, ez kell, az kell, menjünk ki, hozzuk be azt (persze nem önállóan, hanem nekem mondja, és ha nem teszem meg, akkor meg már kezdi is a hisztit). Magamnál sem voltam az előző este után, ő már ott ugrált és hisztizett. Azért olyan 7.10-ig húztuk, aztán felkeltünk. Akkor meg a kajáért állt neki hisztizni, és ez szörnyű. A végtelenségig ismételgeti a kaja nevét, meg hogy "Orsika eszik", egészen addig, amíg meg nem kapja. Persze az hosszú idő, mert a kakaót meg kell csinálni, fel kell vágni a sajtot, felvágottat, paradicsomot... Ő meg csak mondja, mondja, követelőzik. Én persze mindeközben nem is tudok enni. Ma el is tört nálam a mécses, de elmentem a szobába, hogy az Anti ne lássa. Lehet, hogy mániákus vagyok, de nálam a reggeli egy "szent" dolog. Mindig az Orsi előtt szoktam enni, megiszom a szokásos teámat, és ilyenkor van időm magamra. Most meg nem. És a legrosszabb, hogy hiába van itthon az Anti hétvégén, eszébe sem jutott, hogy esetleg ő etesse meg, vagy legalább vágja fel neki a cuccokat. Nagyon rossz, ha nekem a megszokott rendszerem felborul, tiszta szarul érzem ilyenkor magam. Főleg, hogy az Anti még rosszabbul viseli a hisztit, mint én, és inkább hecceli az Orsit, amitől ő még jobban hisztizik. Meg tudom, hogy ő dolgozik hét közben, és például tegnap is én keltem fel egyedül az Orsihoz, és hagytuk aludni, akkor sem tudtam megreggelizni normálisan, mert az Orsival kellett és akkor az róla szól. De az Antinak soha eszébe nem jutna, hogy esetleg ő kel fel a gyerekhez reggel, és engem hagynak egy fél órát még lustizni. És ez elég rossz érzés. A "hisztis Orsival" mindig egyedül maradok, mert az Anti csak felidegesedik tőle, és kiabál a gyerekkel. Pedig ilyenkor kellene leginkább a segítség, mert nekem is nagyon nehéz lekezelnem a dolgot.

Orsi dolgok

Hihetelen, hogy nemrég soroltam fel azokat a szavakat, amiket Orsi mond, és most meg már egész mondatokban beszél! Leginkább kommentálja, hogy mi történik ("Anya pucol krumplit", "Orsika kapaszkodik", Orsika épít magasat", "Orsika kidob morzsát", "Orsi virslit eszik"), vagy pedig felszólít minket bizonyos dolgokra ("Apa! Lecsap zümit - és hozza is a légycsapót", "Anya! Pisi! - vagyis pisilnie kell", "Apa! Felveszi macit"). Vagy, ami a legjobb, egyszerűen kijelenti, hogy "Anya béna". Próbálom tanítani arra, hogy "Anya diplomás béna", de még nem igazán jártam sikerrel :)
Aztán mondókákat is mond: "Hinta-palinta, hintázik az Orsika"; "Bú, bú, bú, Boci szomorú", "Kés ,villa, olló Orsika kezébe nem való", vagy én elkezdem mondani a Digi-Dagi-Daganat címűt, és ő a sorok végén levő szót kiabálja mindig bele. Hihetetlenül édes egyébként, ahogy beszél, ráadásul folyamatosan jár a szája :)
Tegnap újra használtuk a nagymedencét. De most sikerült rávenni, hogy vegye fel az új karúszóját, amit eddig nem lehetett ráimádkozni. Persze most is zsarolni kellett (Csak akkor mehetsz be a nagymedencébe, ha felveszed a halacskásat), de amint beért a vízbe, rögtön megértette, hogy mire jó. Nagyon tetszett neki, ahogy lebegett a vízen, köztem és apa között lavírozva. Még az is tetszik neki, ha véletlenül kicsit elmerül :) Akkorákat tud kacagni!
Múlt héten benéztünk a leendő minicsoportunkba is, Görcsönyben van, az ovi része. Találkoztunk a gondozó nénivel, nagyon aranyos, kis fiatal bige, de elég szimpi. És a többi ovónéni is aranyos elsőre. Orsi teljesen meglepett, mert az első 5 perc után, amit a nyakamban töltött, leszállt, és elkezdett játszani. A nagyobb gyerekek persze körülülték, de nem nagyon zavarta. Aztán kb. 10 perc után határozottan felkelt, és kiment az ajtón, közölve, hogy "Anya! Gyere" és akkor menni kellett. A gondozók teljesen el voltak ájulva, hogy milyen szépen beszél már a gyerek, némely három évest is lekőröz, anyai szívem pedig büszkén dobogott eközben. Nagyon örültek annak is, hogy végre egy igazi kislány érkezik közéjük. Mondjuk nem tudom, egy-két hónap után is ugyanígy gondolják-e majd :) Amikor az Orsit mindig itatni kell majd, meg etetni, mert ő nem hajlandó egyedül, bár tud, illetve amikor lépten-nyomon a nyakukban lesz és azért hisztizik, hogy játszanak :)

Drága nagyszülei egészen pontosan május 23-án látták utoljára az unokájukat. És még csak nem is érdeklődtek utána. Jó, persze én nem venném fel a telefont (az is igaz,mondjuk hogy anyám utolsó hívása után, amiről be is számoltam, egyszer sem kerestek), de Antival tudnának beszélni. De nem akarnak. Abban azonban biztos vagyok, hogy mindenkinek előadják: Én eltiltom őket az unokájuktól. Ennyire ismerem már őket.

Amikor az ember saját magát veri át :)

Az én férjem megint megszivatta saját magát! Új telefonja van, és már említette egy párszor, hogy csöng a telefonja, ismeretlen szám, de ha felveszi, nem szól bele senki. És hogy ez a telefon hibája, vissza is fogja vinni. Azt tudni kell, hogy nagyon kritikus a műszaki cuccokat illetően, én ilyenkor már nem is szólok semmit. Meg hát azon is csodálkoztam, hogy nem az üldözési mániája jött elő, és nem azt gondolta, hogy valaki zaklatja (csak egy példa: amikor beköltöztünk az új házunkba, egyik reggel azt vettük észre, hogy az ajtóról vöröses-barnás lé "csurog" lefelé. Anti első reakciója: "Vérrel lelocsolták az ajtónkat!!!" Aztán persze kiderült, hogy rosszul volt lefestve, és a páclé folyt elő a fából :) :) :) ). Visszatérve a telefonra: Voltak ezek a hívások, mígnem észre nem vette, hogy az egyik gombra alapból be van programozva az 'álhívás' funkció. Azaz ha azt megnyomja, a telefon felhívja saját magát. Hát, rég nevettünk akkorát, mint amikor ez kiderült :)

Sok nő egy helyen...

Tegnap, mint minden szerdán, táncóránk volt, és valahogy rossz érzésekkel jöttem el. Nem történt igazán semmi különös, csak előjöttek belőlem bizonyos érzések.
Csoportunk tavaly ősszel alakult meg. Van egy vezetőnk, Nazmiye, ő írja és tanítja a koreográfiákat, illetve vezeti a gyakorlást és szervezi a fellépéseket, rajta kívül vagyunk még hatan. Az elején még elég flottul mentek a dolgok, bár az igaz, hogy nincs közöttünk valami nagy összetartás, nem kötődünk egymáshoz, nem lettünk barátok. Aztán Nazmiye terhes lett, sajnos veszélyeztetett, ezért nem tud eljárni az órákra. És itt kezdődtek a gondok. Legalább is szerintem, lehet, a többiek ezt máshogy látják. Először is, az órai gyakorlásnak sok értelmét nem látom. Szétesünk vezető nélkül. Nagyon ritka, hogy valaki kiálljon, és kívülről nézze a csapatot, pedig annak lenne értelme. Hiszen mind a hat embert nem lehet nézni a tükörből úgy, hogy közbe még te is táncolsz. Meg persze nem mindenki fogadja jól a kritikát sem, hiába jó szándékú. Meg olyan is volt, hogy megbeszéltünk valamit, aztán következő órán már nem úgy csinálta szinte senki. Az is ritka, hogy mindenki ott legyen a próbán. Jó, most nyár van, nyilván nyaral mindenki, mi is megyünk, volt, hogy én is hiányoztam, de nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy mindenki ott volt. Volt már olyan is, hogy összesen hárman jelentünk meg! Nem tudom, ez Nazmiyével nem hiszem, hogy előfordulhatna. Most meg egy-két ember felvetette a nyári szünet ötletét. DE MI A FRANCNAK??? Nyilván ha nyaral, nem jön be az órára, ez teljesen rendben van. De heti egy óráról beszélünk, könyörgöm!!! Ha valaki szereti ezt csinálni, akkor ennyit nem tud rááldozni? Én ezt nem értem. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha véletlenül adódik egy fellépés hirtelen. Akkor gyakorlás nélkül odamegyünk? És mi lesz a teremmel? Közöljük, hogy most egy hónapig nem jönnénk, de tartsák meg feltétlenül ezt az időpontot ám! Nevetséges.
És hát amit az utolsó fellépésen egyesek műveltek... Maga a fellépés jól sikerült, nem azzal volt a baj. Mondjuk én már azt nem értettem, hogy miért kell két részletben táncolnunk, na de mindegy, ha így lett leszervezve, legyen. Nazmiye küldte az utasításokat, első rész három szám, második rész is három, amiből az utolsó a teljes improvizáció. Ekkor szoktunk a közönség soraiból behívni embereket, vagy ha nem jönnek, csak úgy magunkban táncolni. Erre az egyik csajszi közli, hogy ő nem akarja az imprót, mert nem tudta, hogy lesz, nem készült fel rá, és akkor ő ki fog állni. Csak néztem. Ezt hogy gondolja? Csak úgy levonul? Szép lett volna. Na, akkor szavazzunk, hogy legyen-e impro, vagy ne. Először úgy jött ki, hogy ne. A szavazás végén azért megjegyeztem, hogy marha hülyén fogja kivenni magát, hogy átöltözünk, felvonulunk, és letáncolunk 2 (!) számot. Akkor egybe kellett volna az egészet letáncolni. Nem is értem, minek szedték két részbe. A vége az lett, hogy mégis impróztunk. Volt, aki azt mondta, hogy akkor ne hívjunk be embereket, a vége az lett, hogy aki akart, az kiment a közönséghez.
Amikor mentünk átöltözni, jött a "letámadás" újra. Azért újra, mert a komlói fellépés után is ugyanez volt. Az egyik koreónál én és G. állunk elől párban, a másik négy lány kettesével két oldalt, kicsit hátrébb. És a két párból az egyik állandóan azzal jön, hogy ők mindig teljesen leszorulnak a szinpadról, mert hogy az elől állók (azaz mi) nem figyelünk rájuk, meg egymás nyakán táncolnak... Nem tagadom, van benne némi igazság. Most én is észrevettem, hogy el vagyunk csúszva és túl távol állunk egymástól G-vel, próbáltam is korrigálni, de nem sikerült, mert G. nem ment arrébb. Nem azzal van a baj, hogy szólnak, hisz az a normális. Csak a letámadó hangnem. Meg hogy MINDIG - ez az egy koreó van, ahol mi állunk elől, szóval enyhe túlzásba esnek. Persze most már G. is magába fordult, azt mondta, hogy ő többet nem áll előre, menjünk hátra. Úgyhogy lehet, hogy most hátra állunk, de akkor ezek az emberek fognak előre állni, az biztos, és meglátjuk, hogy ők hogyan muzsikálnak. Gyakorolni kellene inkább, hogy ez a probléma ne álljon elő újra, de hát a fentebb vázolt dolgok miatt ez nem igazán lehetséges.
Ezzel a fellépéssel kapcsolatban a másik probléma pedig a szervezés kérdése volt. A szervező lányzó kicsit magára vette, hogy Nazmiye akarja a szervezést teljes mértékben lebonyolítani. Mert hogy ő már elintézett dolgokat, szinte teljesen lebeszélt mindent, amikor úgymond "képbe került" Nazmiye általam. Mert én kérdeztem tőle, hogy a szervezés, esetleges pénzes fellépések lebonyolítása hogyan történik (bár tulajdonképpen csak továbbítottam egy kérdést), mire Nazmiye határozottan közölte, hogy mindent csakis rajta keresztül. És most ez úgymond visszavette a lendületet szervezés terén a lányoknál. Aki ezt szervezte, ő is azt mondta, hogy ő így nem szervezkedik többet. És ezt megint nem értem igazán. Lényegében ez Nazmiye csapata, ő szervezte, ő a vezető. Ismerjük őt (nem csak én, a többi lány is), tudjuk, milyen határozott, vezető típus, nem értem, min lepődtek meg. Mondjuk nekem eszembe se jutott volna nélküle szervezkedni, amikor szóltak Ócsárdról, hogy jönnénk-e fellépni, azon nyomban tovább irányítottam a szervezőt Nazmiyéhez. És most ez az egész úgy jött ki, hogy ő a hétvégi fellépésről nem is tudott volna, ha én nem teszem fel a kérdést, és szerintem a múltkori, komlói sem lett felé letisztázva rendesen. És nem azért, de lehet, hogy ez a fellépés pénzes is lehetett volna, ha Nazmiye szervezi. Mert most ingyen voltunk. Jó, nem ebből gazdagszunk meg, de azért jól jön az a pár ezer forint néha. Úgy lett leszervezve, hogy ez egy ingyenes, bemutatkozó fellépés, hátha hoz később pénzeset. Csak a végén odajött hozzánk a szervező nőszemély, gratulált, és meghívott minket egy tányér paprikás krumplira, mert: "nálunk ez így szokás, ha valaki nem kér a fellépésért pénzt'. Tényleg, nem az a pár ezer forint, de kicsit a szervezéssel itt gondok voltak.
Szóval tánc ügyben is kicsit negatív vagyok most. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen ezek kapcsán végre rászántam magam, hogy írok saját koreográfiákat, és sokkal nagyobb erőbedobással fogom gyakorolni itthon a csapatkoreókat is, hogy legalább magamra ne haragudjak, hogy nem teszek meg mindent.