Együtt alvás

Tulajdonképpen először arról akartam írni, hogy az Orsi bárányhimlős lett (most erről csak annyit: sok pötty, néhány elvakart, anyám szokás szerint adta magát, én meg még nem is voltam, úgyhogy még várom a kiütéseket), de aztán a tegnap este megváltoztatta ez irányú terveimet.
Az utóbbi időben Orsi újra nem alszik valami jól, szinte minden este felébred (általában többször is), és az utóbbi hetekben mindig az a vége az "inni, pisilni, kakilni, zsepit adni, orrot fújni, betakarni, kitakarni" vesszőfutásnak, hogy át akar jönni közénk. Ez nálunk nem volt szokás, tulajdonképpen régebben el sem tudott aludni a mi ágyunkban, még ha beteg volt is, akkor is mindig a saját ágyában aludt. Nem tudom, mi változott meg - illetve persze azt tudom, hogy a gyerekek ilyen téren folyamatosan változnak, meg most jön a "félek a sötétben" időszak is, de már szinte minden este velünk akar aludni. Ami nem is lenne gond, ha:
1. tényleg aludna, és nem magyarázna és maradna ébren, ezáltal ébren tartva minket is
2. amikor alszik, egy helyben aludna, és nem rugdalózna, csapkodna, okozna 8 napon túl gyógyuló sérüléseket mindkettőnknek
3. üldözné ki ezáltal rendszeresen vagy az Antit, vagy engem a nagyszobába
Este elalszik a saját ágyában, ilyenkor még megérti, hogy mi még "pakolunk", nem fekszünk le, de aztán 11 és 2 között valamikor csak rájön az átjöhetnék - amit persze egy legalább fél órás bevezető műsor előz meg. Egy dolgot tudni kell rólam: ha aludni és reggelizni nem hagynak nyugodtan, akkor nagyon-nagyon (de tényleg nagyon!) nyűgös tudok lenni.
Már kipróbáltunk mindent: alvóállatka, ég a "kisangyal", hogy ne legyen teljesen sötét a szobájában, ajtót résnyire nyitva hagytuk, illetve most beígértük, hogy kap egy saját kislámpát. De semmi sem használt. Úgyhogy Antival eldöntöttük tegnap előtt, hogy a sarkunkra állunk, és visszaszokunk a "mindenki alszik a maga ágyában" szabályra. Tegnap este egész jól ment, Anti egész jól megbeszélte az Orsival, hogy nagyon fáradt, nem férünk el hárman az ágyban, stb stb.... Na de a ma éjjel valami kriminális volt. 1 óra felé kezdődött. Eleinte az Anti ment be hozzá (talán 3x), aztán elkezdett anyázni. Átmentem, mire közölte, hogy ő átjön, vagy kijön, de egy biztos: nem alszik. Próbáltam szép szóval meggyőzni - persze teljesen sikertelenül. (Abban maradtunk az Antival, hogy nem kiabálunk vele, hanem erőteljes hangon, magabiztosan győzködjük). Jó, mondtam neki, de én megyek aludni. De ő nem, ő ki akar jönni. Erre fogtam, kivittem a konyhába, és égve hagytam neki az előszoba villanyt
- Tessék, kinn maradhatsz, de anya megy aludni.
20 percet töltött az egy szem kis lámpánál az ajtónk előtt, teljes csöndben. Ekkor kimentem, megkérdeztem, hogy akkor vissza megy-e lefeküdni.
- Nem, én veletek alszom.
Na, ekkor lekapcsoltam az előszobában is a villanyt, de ő még mindig ott álldogált. Először sírt egy kicsit, majd megint csönd lett. Olyan 5-10 perc után közölte, hogy akkor ő visszamegy a szobájába aludni. Felkeltem, adtam neki inni, zsepit, pisiltünk.... szóval megint kicsit gyanús volt a dolog, de aztán lefeküdt, én meg mondtam neki, hogy milyen okos kislány, hogy végre lefeküdt a saját ágyába. Na, kb 3 percig volt okos kislány, amíg visszaértem az ágyamba, és elhelyezkedtem (már 2 óra volt). Most az jött, hogy ő ad puszit. Átszóltam neki a falon keresztül, hogy én ugyan fel nem kelek, és aludjon már - persze ekkor már nem sikerült tartani a "nem kiabálunk vele" elvet, főleg, amikor kijött megint a szobájából. Felkeltem, és iszonyatosan ordítozva visszaraktam az ágyába - bevallom, nem vagyok büszke magamra, komolyan, mint egy fába szorult féreg üvöltöttem, de egyszerűen teljesen elveszítettem a türelmemet. Persze ő meg sírt és tiltakozott. Nagyon-nagyon szégyellem, de legszívesebben jól elfenekeltem volna, de inkább kijöttem a konyhába, nehogy megüssem - nem akarom verni, de néha nagyon nehéz megállni. Most lehet, hogy sokan elhűltök, hogy ilyen gondolataim vannak, és én is szörnyen érzem magam e miatt, de néha egyszerűen alig bírom az ilyen éjszakai cirkuszokat elviselni. És persze iszonyat bűntudatom van, hogy milyen anya is vagyok én... De hát sajnos ez is én vagyok. Szóval ott hagytam a szobájában bömbölve. Ekkor ment át az Anti hozzá, iszonyatosan üvöltött vele (egyébként nagyon érdekes az ember; ilyenkor legszívesebben odamennék, hogy ne ordítson vele, miközben két perccel korábban még én kiabáltam a gyerekkel legalább ugyanilyen hangerővel). Aztán egyszer csak csönd lett, azt láttam a monitoron, hogy a gyerek fekszik az ágyban, és szép lassan elalszik.
Persze én már annyira ideges voltam, hogy nem tudtam elaludni, és vonultam át a nagyszobába tévézni hajnali fél háromkor.
A csatát persze megnyertük, és tudom, ha végül mégis átengedtük volna magunkhoz, akkor kész, vége lett volna a tekintélyünknek, és esélyünk se lett volna visszavinni a saját ágyába legközelebb. Abban reménykedek, hogy még max 1-2 ilyen este várható, és akkor minden visszaáll a normális kerékvágásba.
De ha van valakinek jó ötlete, hogy mit kellene csinálnunk, akkor szívesen várom azokat, mert a helyzet már tényleg tarthatatlan.

Próbálkozunk

Múlt hét végére kritikusra fordult a kapcsolatunk az Antival. Az egész egy apróságon bukott ki, vasárnap. Már hét közben közölte az Anti, hogy a hétvégén ő autót akar szerelni, illetve az apjának segít a Gréti szobáját csinálni. Elfogadtam (tényleg!), csak annyit kértem, hogy vasárnap jöjjön el velünk az Erikához, mert születésnapja volt és fel akartuk köszönteni, illetve ő is fel akarta köszönteni az Antit a névnapja alkalmából. Azt beszéltem meg az Erikával (és ezt az Anti is tudta), hogy ha az Orsi felébred a délutáni szunyából (olyan 1/2 3-3 felé), akkor összeszedjük magunkat és indulunk, 3-4 között nála leszünk. Anti egész nap autót szerelt, délután is, amikor Orsi felébred 3/4 3-kor, kimentem, hogy szóljak. Azt mondta fél óra múlva kész van. Fél négykor kimentünk újra, hogy "halló, már 1/2 4 van", de még mindig az autó alatt feküdt. 4 óra előtt 5 perccel fogtam a gyereket és elindultam. Akkor szedelődzködött befelé, és még neki állt feljebb, hogy most akkor mi elindulunk! Pedig még csak befelé pakolt, aztán még fürödni is akart, stb... lett volna 1/2 5/5, mire odaértünk volna Erikához. És ami a legszarabbul esett, az az, amit mondott: "Majd ha legközelebb miatttad késünk valahonnan, akkor azt is felírjuk!" - hát azt hiszem egy kézen meg lehet számolni, hogy a 11 év alatt, amióta együtt vagyunk, hányszor késtünk miattam valahonnan is... Na de hogy hányszor késtünk, na azt már nem lehet olyan könnyen kiszámolni... és hát így kizárásos alapon ezek a késések őmiatta voltak. Szóval nem pont ezt kellett volna a fejemhez vágni. Meg hogy az Erikának nem mindegy, hogy mikor megyünk? Hát nem! Én nem akarok mások idejével játszani, utálom azt is, ha az enyémmel játszanak. Persze, különösebb dolga nem volt, de nyilván ha tudja hogy 3 óra helyett 5-re érünk oda, akkor ő is el tudja tölteni tartalmasan az időt.
Szóval elmentünk ketten az Orsival, én persze végigbőgtem az utat, az Orsi meg persze rögtön azzal nyitott az Erikánál: "Anya meg apa veszekedtek, és anya sírt az autóban". Úgyhogy egy-két dolgot elmondtam neki, mondtam, hogy utánajártam már albérleteknek meg ilyenek, amire ő mondta, hogy nem kellene albérletbe menni, nála lakhatnánk. Igazából nem is az albérlettel lenne a nagyobb gond - szerintem a fizetésemből, ha szűkösen is, de ki tudnánk jönni az Orsival - hanem az Orsi felügyeletével. Azt, hogy ki menne érte, még csak-csak megoldható lenne, de ha beteg lenne, az már sokkal nehezebben - de már ezen is gondolkoztam.
Hazamentünk, Anti úgy viselkedett lényegében, mintha semmi sem történt volna. Este elmentem lefeküdni (egyedül), de persze nem tudtam aludni. Aztán végül fogtam magam és kijöttem a nagyszobába az Antihoz, és elmondtam neki, hogy milyen szarul érzem magam az utóbbi hónapokban miatta is, az anyjáék miatt is, és hogy próbáljunk meg ezen változtatni, vagy akkor mondjuk ki hogy kész, vége, ennyi volt. Úgy tűnt, hogy megértette a dolgot, bár persze olyan "Antisan" fogta fel és értelmezte, meg az sem esett túl jól, amikor kijelentette, hogy egyedül én képtelen lennék az Orsival ketten élni. Erre azért közöltem vele, hogy higgye el, elég komolyan utánajártam már a dolgoknak (ne érezze már magát olyan fene nagy biztonságban), és különben sem azt mondtam hogy egyedül menne, hanem azt, hogy nélkülük menne. Ezen azért egy kicsit fennakadt, láttam, bár nem mondott semmit...
A vége az lett, hogy akkor most első körben megpróbálunk jobban odafigyelni egymásra. Ez most egy hete tart, és tényleg működik, kérdés, hogy mi lesz egy hónap múlva... hát majd meglátjuk. De ti majd tudni fogtok róla...