Szülinapos

Vasárnap tartottuk az Orsi szülinapját. Délutánra volt tervezve, és úgy, hogy az egész család itt lesz, mint tavaly, de hát persze nem jött össze. Marika mama alig tud járni, annyira fáj a lába, a Petiék pedig nagyon betegek voltak (főleg a Peti), szóval az ő távollétük igazolt volt. Anyámék meg persze apu meccse miatt nem tudtak jönni, ezért délelőtt jöttek ki. Persze, jó dolog a felelősségtudat, meg ő az edző, de amióta én őt ismerem, még egyetlen meccsről sem hiányzott. Nem hiszem el, hogy ő nem jelenthet beteget évente egyszer! Na mindegy, tudjuk, milyen, még a Petit sem akarta elengedni, pedig ők eredetileg délután jöttek volna, persze a betegség miatt az ő látogatásuk halasztódik.
Ajándék terén persze jellemző, amit csináltak. Hoztak egy olyan szettet, amiben három féle játék van: egymásra rakható "poharak" macifejjel, zsiráfos fejű szétszedhető építő, alul logikai bedobó, és még egy egymásba illeszthető "kockakukac". És anyám közli: "Tudom, hogy ilyenje már van az Orsinak, de egyszerűen nem tudtam mit venni neki! Egy órát álltam a Régióban, de nem találtam olyat, ami ne lenne már neki" Hát komolyan, az agyam eldobom! Azért elég nehéz elhinni, már csak ha jobban belegondol is valaki hogy egy játékboltban ne találjon olyat, ami még nincs a gyereknek! Na mindegy, ezek anyámék. Kapott még építőjátékot (megjegyzem szintén van már neki két fajta - ez a harmadik) és két mesekönyvet. Na, erről ennyit.
Hogy milyen volt a hangulat? A szokásos, ami nagyobb veszekedések után lenni szokott: Csináljunk úgy mintha mi sem történt volna. Annyira utálom magam, hogy belemegyek ilyenbe! Na persze csak az Orsi miatt, ha ő nem lenne, még mindig nem beszélnék velük, na de ne ilyen példát mutassunk a gyereknek ugyebár.
Délután így végül is nem voltunk sokat: Böbe mama, Anti papa, Gréti, Margit dédi mama, Jani dédi papa, Erika, és persze anya és apa. Tőlünk már korábban megkapta az ajándékát, mert így is játékdömping volt: Mamáéktól kapott babakonyhát - nagyon tuti, rengeteg kiegészítővel, és az Erika is adott neki még hozzá való játék gyümölcsöket, tányérokat. Erikától még pluszba kapott mágnestáblát mágnesekkel is. Dédiéktől zsírkréta, gyurma, aszfaltkréta, papucs, vizes kifestő volt az ajándék (én vettem meg). A babakonyhával csak az az egy probléma van, hogy mamáék állították össze, és hát ilyenkor a díszítő matricák is mellékelve vannak. És ezeket elég flegmán sikerült felragasztani, tiszta gyűrött, sőt, van, ahol le is lóg a konyháról. Persze nem szólhatunk egy szót sem, ők mondták, hogy rakjuk össze mi, amíg ők Mohácson vannak, na de mégis. Az első nem sikerült ragasztás után azért lehetett volna szólni, ahelyett, hogy az összes többit is felragasztjuk szarul, de mindegy.
Már régen elhatároztam, hogy Orsinak egy katicás tortát fogok csinálni. Sokat szenvedtem, már hetekkel előtte, hogy hogyan, milyen formában, illetve milyen bevonóval csináljam meg. Végül ez lett belőle:

Szerintem egész jól sikerült, ahhoz képest, hogy mekkora cukrász vagyok. Sok segítséget kaptam Móni barátnémtól, ő adta az ételfestékes ötletet, és a szemnek, szarvnak, szájnak szolgáló marcipánt is tőle kaptam. Nem azért, de elég büszke vagyok magamra. Finomnak nem volt mondjuk annyira finom, de azért ehető volt. Vajas krém van benne, meg a külseje is az, és ezért egy kicsit az íze túl "vajas" (ki gondolná), de azért jól néz ki, nem?
Egyébként arra gondoltam, hogy jövőre már nem tartunk ilyen nagy családi banzájt, elég macerás megszervezni, mindenkinek van valami hasfájása, ennek ekkor nem jó, annak akkor nem jó... Mi majd szépen megköszöntjük a szülinapján, a többiek meg rendezik, ahogy tudják és gondolják.

Első személyes találkozás anyámékkal

Szombaton történt. Ugyanis megint náluk volt az Orsi. Úgy indult az egész, hogy pénteken megkértem az Antit, hívja fel apámat, mivel névnapja van. Én nem akartam beszélni velük, sms-t küldeni parasztság lett volna, így Anti telefonált. Volt egy kis bájcsevej, majd letették a telefont. Kb. 10 percre rá apa felhívta az Antit, hogy szombaton nem vinné-e be az Orsit hozzájuk. Úgy volt, hogy Antinak Tolnára kell mennie majd (épp ügyelt), és én azt terveztem, hogy akkor Orsival meglátogatjuk Dorka barátnőmet (+ az Antát), de hát végül is ez még nem volt teljesen lebeszélve, így azt mondtuk, mehet a gyerek. Így legalább én el tudtam menni az Antival autózni, és ez már nagyon régen történt meg utoljára. Pedig régebben, amíg nem volt az Orsi, mennyit mentem vele! Hétvégén szinte mindig, ha hívták valahová, de nagyon sokszor hétköznap is.
Szóval szombat reggel felpakoltuk magunkat meg az Orsit, és elindultunk. Előző nap beszéltünk arról az Antival, hogy lehet, hogy egy köszönőviszonyt, semleges "milyen jó az idő" témákkal lehet, hogy azért fenntarthatnék velük, már csak az Orsi miatt is. És gondoltam rá, hogy hát jó, akkor amikor viszi az Anti az Orsit, felmegyek én is, de végül nem tudtam megtenni. Inkább az utca végén álldogáltam több, mint fél órát. Szánalmas, nem? De egyrészt teljesen be voltam tojva a találkozástól (ne kérdezzétek, miért), másrészt meg arra gondoltam: Már megint én tegyem meg az első lépést?! Így nem mentem fel.
Antival viszont nagyon jól éreztük magunkat. Annyira furcsa volt, hogy nyugodtan megtehetem, hogy elmenjek vele. Hogy nincs más dolgom. Hogy nem nyomaszt, hogy írhatnám a szakdolgozatomat inkább. Persze, otthon mindig lenne mit pakolni, de évek óta nem lebegett a fejem felett az a láthatatlan bárd, és ez nagyon felszabadító érzés volt!
Este anyámék hozták haza az Orsit. Persze az Anti pont fenn volt az emeleten, így egyedül kellett fogadnom őket. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe rándult. Most hívjam be őket? Aztán megláttam anyám sértődött pofáját, és ez eldöntötte a kérdést. Köszönni is alig akart. Úgyhogy bevezettem a gyereket kapun belülre, átvettem apámtól a gyerekülést, majd elköszöntem. Mindezt a kapu előtt. Hülyén jött ki, bunkó is voltam, de anyám arca mindent elárult. Úgyhogy marad a "kerüljük egymást" felállás.
Hozzátartozik a történethez, hogy kb 1 hete összefutottunk velük a Tescoban. Illetve csak majdnem. Hármasban vásároltunk, mikor az Anti hirtelen megfordította a kocsit, és elindult visszafele. Nem is értettem, hogy miért. Aztán közölte, hogy anyámék kb. 10 méterre voltak előttünk. Tanakodtunk, hogy mi legyen, de nekem nem volt kedvem mindent kipakolni és visszajönni, egyébként is, milyen nevetséges lenne már az. Mondjuk ami utána jött, az még nevetségesebb volt. Ott kommandóztunk a sorok között, hogy kerüljük el őket, bár elhatároztam, hogy ha beléjük futunk, akkor azért nyilván köszönök nekik. Szóval egész jól elkerültük őket, egészen a hagyma pultig. Anyám az Antitól 5 lépésre válogatta a hagymákat, apám is ott állt mellette. Én persze kicsit arrébb az Orsival voltam nagyon elfoglalva, és az Anti is bőszen válogatott, de nem tudom elhinni, hogy ne láttak volna meg minket. Tuti láttak. Csak épp ők sem akartak társalogni.

Mi történt szombaton?

Lényegében semmi. Anti felvitte Orsit anyámékhoz, és ott is tudta hagyni. Először persze nem volt hajlandó hozzájuk közeledni, amikor el akarták venni az Antitól, akkor körülbelül a feje tetején kötött ki a gyerek, annyira tiltakozott, de aztán hamar megszokta a helyzetet, és előjöttek az emlékek. Tudta, hol kell keresni a játékait, sőt, azt is tudta, mi hiányzik a dobozból. Úgyhogy végül az Anti nyugodt szívvel hagyta ott Törpit.
Amikor hazahozták, mi már nem voltunk itthon. Anti báék fogadták Orsit anyámékkal, akik Anti bá elmondása alapján "teljesen normálisak" voltak. Hát igen, a látszatra mindig is nagyon adtak. Még az olyanokkal is mézesmázosak, akiket ki nem állhatnak, csak aztán a háta mögött kapja a megjegyzéseket.
Úgyhogy Törpi valószínűleg jól érezte magát, bár az esethez hozzá tartozik, hogy szerdán felhívott a mamám (ők anyámékkal laknak, csak az alsó szinten), és elkezdett panaszkodni, hogy alig látta a dédunokáját, mert anyám teljesen kisajátította magának, még azt sem akarta hagyni, hogy az Orsi puszit adjon neki. Meg hogy a szomszéd Klári néni is átjött, hogy megnézze őt, és hozott neki játékokat Amerikából, de anyám egyáltalán nem engedte oda hozzá az Orsit, meg azt mondta, hogy az a gyerek nem játszik "ilyen" játékokkal (mondjuk szerintem kevés játék van, amivel egy gyerek ne játszana el), és csak vágta a pofákat, még a Klári néni is észrevette, és azt mondta, hogy ő soha többet nem jön át, inkább a mama vigye át hozzá az Orsit, ha tudja. De hát ez anyám.

Szombat a nagyszülőknél

Tegnap óta elég rossz hangulatom van. Apám ugyanis felhívta az Antit, hogy fel tudná-e vinni hozzájuk az Orsit szombaton. Mivel azt beszéltük, hogy az Orsit nyilván nem tiltjuk el a nagyszüleitől, ezért beleegyeztünk, hogy ott tölti a szombatot. Csak hát ugye mi aznap megyünk Dunaszekcsőre délután fellépni, ott leszünk este 10-ig, így nekik kell hazahozniuk majd. Nem tudom, mit fognak szólni, ha hazaérve Orsi majd rohan a "mamához", és a nyakába ugrik, őket leszarva. Illetve dehogyisnem tudom.
Persze nem ez miatt aggódom, csak nem szeretném, ha az Orsinak rossz lenne. Persze az Anti nem szívbajos, ha a törpi fél óra-óra alatt nem barátkozik meg velük, hanem csak az apján lóg és elkezd sírni, amikor ő eljönne, akkor simán elhozza tőlük. Egyébként nem is tudom, mit várnak, így két hónap után. Ennyi kellett ugyanis nekik, hogy elkezdjen hiányozni az unokájuk. Csakhogy az Orsinak ez nagyon sok idő, nem tudom, mit fog szólni. Korábban volt, hogy egy hét után felmentünk, és egyszerűen le nem szállt a nyakamból, egyszerűen nem volt hajlandó odamenni anyámhoz. Apuhoz, "Pista papához" még csak-csak, de anyámhoz nem. Persze a gyerekek hihetetlenül őszinték és emellett érzékenyek, megérzi, hogy anyám milyen agresszív meg feszült, jó hogy nem megy ilyen emberhez.
Szóval most eléggé magam alatt vagyok. De majd megkérem a Petit, hogy figyeljen oda, őt többször látta mostanában az Orsi, ma is kijön hozzánk, vele talán jobban ellesz. Meg hát így lesz egy "kémem" is, aki tud majd jelenteni.

Az SMS

Mint írtam is, szerdán anyám háromszor hívott, majd tegnap, csütörtökön apa próbálkozott kétszer. Neki sem vettem fel. Erre este a következő sms-t kaptam anyámtól:

"Csupán arra szerettelek volna megkérni, akár kettesben, akár négyesben találkozzunk megbeszélni ezt az áldatlan állapotot, illetve, hogy elsorolhasd a sérelmeidet. Ha hajlandó vagy rá, jelentkezz, nem muszáj nálam, hívhatod apádat is"

Csak így, semmi "hello, szia, szevasz". Komolyan mondom, egyszerűen hihetetlen. Pedig tegnap már majdnem felvettem apu telefonját. Még jó, hogy nem. Van pofája ilyen hangvételű sms-t írni másfél hónap után?! És komolyan azt gondolja, hogy erre én reagálni fogok?! Nem találok szavakat sem! Mondjuk ez az üzenet megmutatta, hogy semmit sem változott. Nincs benne egy fikarcnyi megbánás sem. Én soroljam fel a sérelmeimet?! Ez az ő szokásuk! Apa volt az, aki átlag félévente megjelent és közölte milyen hálátlan, rossz gyerek is vagyok, amikor anyu a világ legjobb anyukája!
Ha egy kicsi kis lelkiismeret-furdalást is kiérzek az sms-ből, ne adj' Isten benne vagy a "bocsánat" szó is, még lehet, hogy fel is hívtam volna őket! Bár ez is jó volt valamire: csak megerősítette bennem, hogy jól döntöttem.
Az Anti azt mondta, ha véletlenül felhívják őt (bár nem tudom, mikor adják fel annyira a büszkeségüket), akkor majd megmondja nekik, hogy ne várják, hogy egy olyan sms-re, aminek az a lényege, hogy "lófasz a seggembe és még én kérjek bocsánatot", válaszolni fogok.
Egyébként nekiálltam olvasni a régi naplóimat, és hihetetlen, hogy anyám milyen paraszt volt már régebben is. Egy leesett tojás miatt megkaptam, hogy "hülye kurva, menj a picsába", (13 éves voltam) de voltam "balfasz" és minden elképzelhető szerető, szülői becézést megkaptam. És nem csak utólag találom ki, ott van, feketén-fehéren leírva! Meg amikor kaptam a mamáéktól szülinapomra 4000 Ft-ot, és rögtön mentünk moziba négyesben (persze az én pénzemből), vagy nekem kellett őt meghívnom egy sörre... És még ők hívják a mamáékat anyagiasnak, meg akik fogukhoz verik a garast! Akárhová megyünk Anti báékkal, a mai napig nem hagyják, hogy mi fizessünk, nálunk meg volt olyan, hogy a Tesco-ba mentük, árultak törölköző szettet 1000 Ft-ért (a mai napig emlékszem rá), anyám azt mondta, válasszak egyet magamnak, majd otthon kifizettette velem!
Hú, most megint annyira felhúztam magam, hogy inkább abbahagyom az írást.

"Apa"

Tegnap reggel nagyon mérges voltam az Antira. Az Orsi mostanában visszatért a reggel 6-os keléshez, ami nekem is nagyon rossz, hiszen a reggeli "magamhoz térési rituálé" elmarad, és ez igen frusztrál. Mondjuk azt találtam ki, hogy ilyenkor bemegyek hozzá, viszek inni, majd megmondom, hogy nagyon korán van még, betakarom, és megkérem, hogy aludjon még egy kicsit. Tegnap a továbbalvás 3/4 7-ig tartott. Én pont a budin ültem, amikor hallottam, hogy hív, nyöszörög, de már úgy rendesen. Még mielőtt "beültem" szóltam az Antinak, hogyha felébredne az Orsi, menjen be hozzá. Szóval ülök a budin, hallom, hogy a gyerek nyöszörög, az Anti meg csak nem hajlandó felkelni. Na, ekkor kiszóltam neki, hogy legyen szíves menjen be hozzá. Erre beront a gyerekszoba ajtaján, és elkezd tök mérgesen, bunkón az Orsinak magyarázni: "Miért nem lehet tovább aludni?!" "Nincs, anyuka, elvitte a cica!" "Bőgjél csak, hisztizzél csak!". Annyira ideges lettem, meg is mondtam neki, hogy megértem, hogy rossz, ha korán fel kell kelni (már két napja este 9 után ért haza munkából), meg fáradt, de azért talán nem kellene bunkózni a gyerekkel. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha ennyire útban vagyunk neki, akkor keressen nekünk egy másfél-kétszobás albérletet, amit szépen minden hónapban kifizet, és akkor mi elhúzunk, aztán csinál, amit akar! Annyira mérges voltam! Tudom, hogy nem könnyű neki, tudom, milyen problémái vannak, már többször átbeszéltük, próbálok én is toleráns lenni. De azt nehezen tűröm, hogy így bánjon a gyerekemmel. Főleg, hogy a gyerek már két napja egyáltalán nem látta, és ilyenkor annyira menne hozzá, produkálja magát neki, "beszélget vele".
Aztán szerintem magába szállt, mert bár bocsánatot nem kért (ezt sosem teszi, ezt tudom, a tíz év alatt, amióta együtt vagyunk csak egyszer tette-azt is egyébként egy hasonló Orsis dolog miatt), próbált a helyzeten javítani. Elmosogatott, rendet rakott a konyhában, aztán játszott az Orsival is egy kicsit, sőt, át akarta alakítani a kiságyát - amit már vagy egy hónapja mondok. Tudom, nem bocsánatkérés, de azt is tudom, hogy ő így fejezi ki, ha megbán valamit. Szóval végül átsiklottam a dolog felett, és nem csináltam belőle egetverő veszekedést.

Anyám tegnap háromszor hívott, persze egyszer sem vettem fel. Apám ma kettőnél tart, de még csak fél kettő van. Úgy azért kíváncsi lennék, hogy mit mondanának, bár még azt is eltudom képzelni anyámról, hogy ő cseszne le engem, hogy ilyen bunkó vagyok, hogy nem veszem fel a telefonját meg nem hívom őket fel. Simán kitelik tőle.
Anti szerint esetleg apuval beszélhetnék, mert amikor felment hozzájuk azon az ominózus vasárnapon, akkor vele egész "normálisan" el lehetett beszélgetni, meg lényegében ő is csak "anyám áldozata", és ő azért viselkedik így, mert nem tehet mást, hiszen ő lakik vele. Csakhogy: az Anti nem ismeri eléggé. Hányszor jött már apám "nagybeszélgetést" tartani, ami arról szólt, hogy mi milyen bunkók vagyunk anyuval, teljesen tönkretesszük stb, stb, és az Anti is mekkora egy paraszt. Szóval én ismerem aput, az elején még tényleg nagyon rendes meg normális volt, de az anyám mellett eltöltött évek igencsak meglátszanak rajta.
Egyébként pont olvasom Csernusnak a Ki nevel a végén? című könyvét (mellesleg anyámnak sem ártana elolvasnia, annyi minden van benne, ami olyan, mintha a mi helyzetünkről írták volna - de persze ő ezt nem ismerné fel), és abban olvastam reggel a következő idézetet:

"Egy gyerek elfogadhatja a szüleit úgy, ahogy vannak, hisz nem az ő dolga, hogy ítélkezzen. Szeretheti Ezeket az embereket. De megteheti azt is, hogy egy határon túl nem tűri el azokat a viselkedési formákat, amellyel ártanak neki."

Ma reggel úgy döntöttem, hogy átmegyünk Orsival Görcsönybe az oviba. Már egyszer voltunk. Olyan fél kilenc felé értünk oda, és tizenegyig maradtunk. Kezdem átlátni a viszonyokat, melyik dadusnéni, ovónéni kihez tartozik. Egész jól elbeszélgettem az egyikkel, aki majd az Orsival is lesz. Orsi az elején csak mellettem volt, bár néha pár lépést arrébb sétált (kinn voltunk az udvaron), aztán amikor már pont menni készültünk, akkor kitalálta, hogy ő homokozni akar. Úgyhogy egy jó negyed órát még homokozott, és egészen önállóan, nem is kérte, hogy én is menjek vele játszani. Szóval nagyon örültem neki, és talán nem lesz túl nagy gond a beszoktatásnál. Amikor eljöttünk, kérdeztem az Orsitól, hogy jó volt-e a bölcsiben, mire azt mondja: "Jó volt". És ez nagy szó, mert most szinte akármit kérdezünk tőle, mindenre azt mondja: "Nem".

amiért nem beszélek Velük többet

Velük, azaz a jó édes anyámmal és apuval (nevelőapámmal). Előre szólok, hosszú lesz.
Sosem volt felhőtlen a viszonyunk, és biztos én is sok mindent elrontottam, de egy dolog igaz és örök: az, hogy milyen a kapcsolat gyermekünkkel, az csak rajtunk múlik. Hogy bánunk vele, kimutatjuk-e a szeretetünket, érzi-e részünkről a feltétel nélküli és állandó ragaszkodást, hogy bármi történik, bármit csinál, ő a mi gyerekünk marad, dícsérjük-e vagy csak állandóan cseszegetjük... Nos, gondolom a kérdésekből már rá lehet jönni nálunk mi volt a helyzet. Persze tárgyi javakban, nyaralásban mindig mindent megkaptunk (nem is győzték elégszer az orrunk alá dörgölni), viszont szeretetből, normális emberi kommunikációból, konfliktuskezelésből nem kaptunk követendő példát. Nem fogom itt 28 év sérelmeit leírni, legyen elég, hogy 19 éves koromban átköltöztem édesapámhoz, öcsém, amikor ugyanennyi lett, kiment teljesen egyedül Angliába. Mindkét esetben nem szóltak hozzám vagy egy évig, mert egy hálátlan szemét vagyok, aki a "világ legjobb anyukáját" teljesen tönkreteszi (apu szavai), illetve mert támogatni mertük öcsémet a döntésében. Amire az ő állandó reakciójuk az volt: úgyse lesz képes egyedül ott eltartani magát, hiszen még a bögréjét sem képes elmosogatni.
Tesóm hazajött fél év után, és jöttek a "látszatboldog" évek, amikor tettettük, hogy minden rendben van, persze átlag két havonta anyám megsértődött dolgokon, sokszor olyanon, hogy azt sem tudtam, mit is tettem, de persze apa azonnal telefonált, hogy kérjek bocsánatot... Mindegy, én hamar összekerültem az Antival, amiért örökre hálás leszek a sorsnak, és az utóbbi napok eseményei újra rádöbbentettek, hogy milyen jó ember is ő, az általam eltúlzott hibái ellenére.
A tesómmal a gondok 2 éve kezdődtek. Éppen terhes voltam, amikor megjelent nálunk, és közölte, hogy nincs értelme az életének, ő inkább öngyilkos lesz. Azt még megpróbálja, hogy elmegy egy dilidokihoz, hátha az segít, keressünk egyet. Én azt tettem, amit akkor a legjobbnak gondoltam: szóltam anyáméknak, annak ellenére, hogy a Peti kifejezetten kérte, ne tegyem. Három indokom volt rá: 1. mégis csak ők a szülei 2. terhesen nem biztos, hogy egyedül az én vállamon kell feküdnie egy ekkora tehernek 3. anyám ilyen dokik körében dolgozik, jobban tudja, kihez kell menni. Ma már másképp döntenék. Peti néhányszor elment a dokihoz, és szedegetett valami bogyót, de nem sokáig. Otthon a helyzet változatlan maradt, ugyanúgy cseszegették nap mint nap, idegesen, sértődötten szóltak hozzá mindig, lekezelően bántak vele. Ha velünk beszélgettek egy jó szót sem mondtak róla SOHA!
Ennek ellenére úgy tűnt, a Peti rendben van, már nem veszi magára dolgokat. Lett egy barátnője is, aki remekül kijött anyámmal - ez persze a Petire nézve nem volt túl jó. Mert hogy bánik ő szegény csajjal, de a csaj is hülye, de persze csak azért, mert a Petivel van. Csajszi egyébként természetben igen hasonlít anyámra. Na de ez mindegy. Néhány szakítás-kibékülés után a csajszi múlt héten szakított végleg öcsémmel, és ez volt az pont az i-n. Csütörtökön sírva jelent meg anyámnál a kórházban, tiszta depresszióban, az orvos végül azt javasolta, feküdjön be. Be is feküdt, és mi Antival azt gondoltuk, ez jó, mert kért segítséget, és el is fogadta. Én viszont innentől kezdve kerültem minden beszélgetést anyámékkal, mert olyan mértékű düh, harag és vádaskodás volt bennem, amit nem akartam rájuk zúdítani. A gyomrom fordul ki tőlük, hogy ilyenkor mennyire tudják szeretni a Petit, egyébként meg folyamatosan csak cseszegetik. És persze most is az volt a legfontosabb, hogy ők mennyire ki vannak most idegileg. Szóval kerültem a konfrontációt.
Szombat este hívnak, hogy gond van, Peti kijött a kórházból, megy a haverjához. És most mi lesz. Meg hogy másnap hívjam fel, de nem mondjam, hogy tudom, hogy kijött - a szokásos keverés. Mindig ez volt: nehogy már őszinték legyünk, inkább játszuk a szokásos játszmákat, fussuk a felesleges köröket. Nem hívtam fel a Petit, ami miatt már iszonyat bűntudatom volt este 10-re, hogy mi a fenének hallgattam megint rájuk. Vasárnap reggel 8-kor hív anyám, hogy a Peti hazament, de még délelőtt be akar menni a kórházba a cuccaiért. És arra kér minket (Antit és engem), hogy menjünk fel, és négyesben álljunk neki győzködni a Petit, hogy ez így nem jó, mert mindenki állandó félelemben él, hogy mit fog tenni (ugye megint a legfontosabb érv, nem is ám az, hogy a Petinek nem jó így). Mondtam visszahívom, hogy mi legyen. Persze rögtön a gyomrom görcsbe rándult, és rámjött a bőgés. Kértem Antit, hívja fel ő őket, és mondja el nekik, hogy ad 1: ilyen állapotban inkább nem győzködném a Petit ad 2: egyáltalán nem kéne győzködni, mert nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, hogy négyen letámadjuk váratlanul. Anti fel is hívta őket, én is hallottam a beszélgetés végét. Szó szót követett, és ime az ok a bejegyzés kérdésére: anyám kijelentette, hogy "mivel a Peti csak az Andihoz kötődik, majd gondolkodjon el a szerepén abban, ha a Peti csinál magával valamit".
És ekkor olyan történt velem, ami még sohasem. Teljesen kikattantam. Valamit beleordítottam a telefonba, talán hogy nekik kéne kitalálniuk, hogy ki ezért az egészért a felelős. És robbant a feszültség. Azt éreztem törnöm, zúznom kell, valamit a földhöz vágni. Szerencsére csak az Anti papucsát láttam meg, az udvaron vágtam többször is a földhöz, és olyan dolgokat ordítottam, amikre nagyon nem vagyok büszke. Aztán térdre estem, zokogtam, és nem bírtam felállni. Anti és Böbe (anyósom) vittek be a szobába, tettek le az ágyra. Minden erőm elszállt, még a fejemet sem bírtam felemelni. Aztán kb 1 óra múlva már összeszedtem magam, de az elhatározás megszületett - minden kapcsolatot megszakítani velük. Én nem akarom magam még egyszer ilyen állapotban tudni, nem akarom, hogy a férjem és a gyerekem ilyennek lásson. Én leszek a hibás?!?! Amikor egyedül mi álltunk ki a Petiért mindig és minden esetben!
Anti fel is ment hozzájuk, valamit beszélt velük, mondta nekik, ne csodálkozzanak, ha egy ideig nem veszem fel a telefont. De neki is a Peti volt a fontos, így elhozta onnan, és most vasárnap óta nálunk dekkol a kisöcsém. És átbeszéltünk mindent, kiderült egy csomó dolog, ami anyám ferdítése miatt teljesen máshogy jutott el hozzánk. Már tudja, hogy bármikor fordulhat hozzánk, bennünk mindig megbízhat, ne szégyellje magát, ne gondolja, hogy épp rosszkor van rosszul.

Végezetül álljanak itt egy ismerősöm szavai az anyaságról. Lehet, hogy az enyének is el kellene olvasnia...

Az ember életében egy hónap, vagy két hónap csupán egy villanás, viszont, ha az az ember a gyermeked, minden pillanat ajándék számunkra, amit velük tölthetünk. Nem lehet fontosabb semmi. Csak ő létezik, és ki kell élvezni a pillanatot. Olyan gyorsan cseperednek, hogy észre sem veszed. Hisz mi is felnőttünk és észrevettétek?

Ha már felnőtt az a picuri baba, aki egykor még pólyás volt, akkor is a gyermeked. Nem lehet fontosabb nála semmi és senki. Az 50 éves érett emberré lett „csodád” is a te véred és a te szíved. Minden percet vele szeretnél tölteni, nem fontosabb egy utazás, vagy bármi egyéb. Ha mellőzöd, ő is mellőzni fog…kimaradsz az életéből.

Hogy lehet elfeledni, hogy egykoron a boldogságot jelentette, hogy kúszott mászott a szobában, hogy ölelt és csókolt. Hogy lehet elfelejteni azt az ajándékot, amit az élet adott számunkra, a gyermeket… Hogy lehet?

Soha ne feledjük el, nem ő van értünk, hanem mi vagyunk értük. Nem ő a mi támaszunk, hanem mi vagyunk az övé. Mi lelkesítjük, és mi aggódunk érte. Ne ő tegye…ne várjuk el… Adjunk szeretet, tiszteletet, érdeklődést. Rajtunk áll, hogy milyen kapcsolatunk lesz gyermekünkkel. Ha elrontjuk könnyen elfordul felőlünk.

Egész életünkben arra törekedjünk, hogy szeressen, tiszteljen és becsüljön. Az anyaság nem egy ajándék, amit bárkinek kioszt az élet, keményen meg kell küzdenünk azért a szóért, hogy Anya. Küzdelem, kitartás és kemény munka. Báááár… Nem lehet olyan nehéz szeretni és őérte élni, hiszen ettől lesz teljes az életem.

Mindig, mindörökre szülő leszel, ha egyszer azzá váltál. Nem jár le a munkaidőd 20 év múlva… Nem lehet fontosabb egy férfi, egy utazás, vagy egy állat!