Diplomaosztó

Megvolt a nagy nap. Végre a kezembe kaptam a diplomám! Íme itt egy kép róla:

Azért azon a jeles minősítésen jól elcsodálkoztam :) Nekem úgy rémlett, hogy a szigorlati jegyek fel lesznek sorolva, plusz a tanárképzés külön. És egyébként sem értem, ez a 4,58 hogy jött ki, mert ötös szigorlatom az angolon nem is volt, csak a pedagógián. Na meg persze a szakdoli meg a védés. Lehet, hogy kiszámolták az 5 év átlagát... Bár az furcsa lenne.
Bevallom, kicsit meghatódtam és elérzékenyültem a ceremónia alatt. Tény, hogy már évek óta nem járok oda valójában, és az osztón is csak 3 embert ismertem, akik velem, vagy még előttem kezdtek, de akkor is. A dékánhelyettes nagyon jó kis beszédet mondott, főleg olyan élményeket idézett fel, akik tutira mindenkinek megvoltak: órafelvételi dulakodás; az első katt az etr-ben; "ismerkedés" a TO-s nénikkel; izgulás vizsgák előtt stb. Így utólag visszagondolva én élveztem az egyetemet, jó volt ott tanulni, barátokra is szert tettem. Egyre különösen meleg szívvel gondolok, bár ritkán találkozunk, azt hiszem, van köztünk valamilyen láthatatlan kapocs; ugye, Hajni? :)
A szemem igazából persze akkor lett könnyes, amikor a dékánhelyettes arról beszélt, hogy gondoljunk szeretettel szüleinkre, akik végig mellettünk álltak és segítettek minket az egyetemi évek alatt... hát köszi szépen. Anyámék, akik épp Horvátországban nyaralnak, és jelenleg nem szólunk egymáshoz... Tényleg, köszönök nekik mindent. Köszönöm a rámruházott önbizalomhiányt, megfelelési kényszert és a másoknak állandóan tetszeni akarást, valamint konfrontációra való képesség teljes hiányát. Köszönöm, "anya és apa". És leginkább azt köszönöm, hogy eszetekbe se jutott, hogy esetleg itthon maradjatok, vagy legalább egy smst megeresszetek, ha már cseszegetni állandóan lehetett, hogy mikor lesz már diplomám.
Na de már megint a rossz gondolatok. Amikor ez a nap csak az enyém, és tudom, büszke lehetek magamra mindazok után a kínlódások és szenvedések után, amiken végigküzdöttem magam. Tényleg, hihetetlen érzés, hogy befejeztem, nem adtam fel!

JUPPPIJÉÉÉÉÉÉ!

Hihetelen, de igaz: diplomás leszek! Sok év küzdelem és önsanyargatás, önostorozás, feladás és újra felállás után eljött ez a pillanat! Körülbelül hét órával ezelőtt felálltam a végső lépcsőfokra: 4-esre vizsgáztam a tanári képesítő vizsgán. Nem volt szakadt gatya, nem volt wc-be ragadás, volt viszont bőgés hazafelé a kocsiban.

Kevesen tudják, mit jelent ez nekem. Az elején minden jól ment, jártam órákra, ügyesen vizsgáztam, a szigorlataim is sikerültek… aztán jött a nagy mérföldkő, a szakdolgozat. Ötödév végén elkezdtem dolgozni, mert már egy ideje együtt éltünk az Antival, és én is hozzá akartam járulni a költségekhez, és hát úgy gondoltam, munka mellett simán megírom. Külkeresként kezdtem, és nagyon meg voltak velem elégedve, de hirtelen jött egy telefon: mehetnék Baksára tanítani. És én feladtam a biztos állást, a közel 40.000Ft-tal több fizetést ezért az álomért. Aminek hamar vége lett, hiszen nem tudtam megírni a szakdolit. Ennek oka konkrétan nem én voltam, hanem akkori konzulensem, aki két hónappal a leadás előtt közölte, hogy mégsem vállal engem. És akkor már hiába futkostam a meglévő 10 oldalammal, nem találtam új tanárt a témámhoz. Új munkahely, új év, tiszta ideggyogyó… ez volt a következő év. Naponta felmerült, hogy neki kéne állni, de csak nem ment. Persze hibáztathatom a munkahelyet (annak is volt benne része), de belátom, hogy leginkább a saját lustaságom és gátlásaim voltak a fő akadály. Aztán terhes lettem, itthon maradtam szinte az elejétől, és jött a nagy elhatározás: na majd most! Kerestem új tanárt, új témát, határidőt is kitűztem magamnak: mivel Orsinak november végén kellett volna megszületnie, én az októberi leadási határidőt akartam tartani. Csakhogy Orsi nem így gondolta, és szeptember végén megszületett. Ez volt 2008-ban. Persze az elején teljesen lekötött a baba, de folyton ott lebegett a fejem felett a kard; tudtam, hogy sok ingyenes félévem már nincs, tudtam, ha addig nem csinálom meg, amíg itthon vagyok az Orsival, akkor már sosem, és azt is tudtam, nagy lesz a kísértés feladni. De nekiálltam, és nagyon jókor jött egy üzenet kedves ismerőstől, miszerint a diplomát nem magamnak, hanem az Orsinak szerzem meg: hiszen ő lesz az, aki abból profitál, hogy anyuka normális helyen dolgozik, időben hazaér és nem három műszakban nyomja a Tescoban, és emberi fizetést kap. Tudom, a diploma nem feltétlenül jelenti mindezt, de jó érzés azt hinni. És a legjobb érzés az, hogy MEGCSINÁLTAM. Legalább ötször feladtam, aztán újból megembereltem magam. Túlléptem azokon a negatív gondolatokon, hogy nem vagyok képes megcsinálni, mert buta vagyok, hogy nekem már sosem lesz diplomám, meg ilyenek. Persze, a körülmények is hozzájárultak, de vannak, akik sokkal nehezebb helyzetből csinálják ezt meg. Nekem ez most hihetetlenül fontos, és hihetetlenül jót tesz a lelkemnek. Tudni, hogy befejeztem valamit, hogy nem csak elvesztegettem 5 évet az életemből. Szóval boldog vagyok, ez az én napom, és nem gondolok semmi rosszra. Ma nem.

Államvizsga

Túl vagyok rajta :) És még 5-öst is kaptam! Na persze a reális cél az volt, hogy valahogy csusszanjak át, de így is jó :)
Annyira tipikus dolgok történtek egyébként a védés előtt 1 órával, hogy igazából számítani lehetett rá, hogy az már csak jól sülhet el. 10 órára volt időpontom, gondoltam odamegyek félre, biztos ami biztos, még a termet is meg kell találni, átnézni még egyszer az anyagot a helyszínen is... Megérkeztem, irány (szokás szerint) a WC. Vittem magammal a szakdolgozatomat is kinyomtatva, de nem összefűzve, csak egy sima papír dossziéban. Beléptem a "budifülkébe", bezártam az ajót, és a szakdolgozatom, kicsúszván a dossziéból, a budi padlóján landolt :) Összeszedegettem, letoltam csini fekete gatyeszt, hogy akkor én most pisilek, midőn észleltem, hogy csini fekete gatyesz varrása alul elengedett, és csini fehér bugyikám kikandikál a résen. Dolgom végeztével, ennél rosszabb már nem jöhet, gondoltam, nagy elánnal ki akartam jönni a budiból. Ami nem sikerült. Mivelhogy beragadt az ajtózár. Vagy 3 percig szenvedtem, mire sikerült kimenekülnöm. Már épp azon gondolkoztam, hogy odatelefonálok a tanszékre, hogy "Szabadítsátok ki Andit a budiról", amikor is az ajtó engedett. Szóval így indultam neki az egésznek.
A folyosón, soromra várva megjelent az opponensem. Kérdezte, hogy nálam van-e a bírálata, mivelhogy neki el kell mennie, és lehet, hogy nem ér vissza. Megnézte, majd azt mondta : "Ja igen, emlékszem, ez volt az egyik legjobb szakdolgozat. Javasoltam is már a bizottságnál az 5-öst". Dagadó mellel húztam ki magam, majd vártam tovább a soromra. Majdnem egy óra csúszás volt, és mielőtt én jöttem volna, kijött a vizsgaelnök, hogy a konzulensem sincs itt, szóval ő meg a tanszékvezető hallgat meg. Talán jobb is volt. Persze izgultam, de tényleg rendesek voltak, nem kérdeztek szivatósat, persze ettől függetlenül én hebegtem, habogtam, de ez az miatt volt, hogy angolul kellett beszélnem.
Szóval most boldog és elégedett vagyok, már csak a jövő hétfői tanári képesítő vizsga választ el a diplomától, de hiszem, hogy az is sikerülni fog.
Anyámék persze senkinél nem érdeklődtek, hogy hogy sikerült a vizsgám; nem meglepő, de azért szarul esik. Engem hiába hívnának, mert nem veszem fel a telefont nekik, de ez majd a következő bejegyzés témája lesz.

fellépés Komlón

Tegnap hastánc fellépésünk volt Komlón. Volt egy kis dilemma a csoportban, hogy menjünk-e vagy sem, mivel az eredetileg szabadtéri fellépésnek indult dolog szervezési problémák miatt elmaradt. Persze nem a mi hibánk volt. Le volt beszélve, hogy fellépünk a bányásznapon, pénzt nem kapunk érte, de hátha lesz valaki, aki hívna minket máshová. Erre kedden nézi Erika a műsor hirdetését (ő komlói), és meglepődve fedezi fel, hogy mi nem vagyunk a fellépők listáján. Felhívtuk őket, hogy ugyanmá' most mi van?! 'Jé, nekünk nem szólt senki, hogy a nem férünk bele a műsoridőbe?' Hihetetlen, milyen paraszt emberek vannak! Odamegyünk nekik ingyen és bérmentve, még a benzinpénzt sem kérjük el, és még csak nem is szólnak! Néztek volna furán (meg mi is), ha beállítunk, hogy 'Hellomí! Hol tudunk átöltözni?'

Lényeg a lényeg, hogy Erika meg már bebolondított jónéhány embert (nem csak ő, Gabi is szólt ismerősöknek, úgy volt hogy az én barátosném is eljön, aki végül mégsem talált oda), így úgy döntöttünk, elmegyünk, lesz ami lesz. Erika lefoglalta a termet ott, ahol ő tanít, csak attól tartottunk kicsit, hogy kevesen lesznek. Aztán nem is voltak olyan kevesen (legalább is a terem méretéhez képest), és nagy sikerünk is volt, az eddigi legnagyobb. Jól is éreztük magunkat, a közönségnek is tetszett, és még vissza is tapsoltak minket, úgyhogy a félimpró számunkat a végén még egyszer el kellett táncolni :) Persze azért nagyon nem kell ettől elszállni, meg messzemenő következtetéseket levonni, hiszen ezek ismerősök, kezdő hastáncosok voltak, de azért mégis jól esett a kicsi szivünknek :)
Persze azért hozzátartozik az egészhez, hogy az itthoni nagy készülődés során sikerült a szemöldök csipesszel (!) belecsípnek a felső ajkamba. Ne, ne kérdezzétek ezt hogy kiviteleztem, én sem értem, de még mindig fáj. Egyet mondhatok: This is me.

Egyébként ez lennék én csinos hastáncos szerkóban.

Két nap múlva államvizsgázok angolból (egyrészt jupppiiii, másrészt jajjjjj). Alapvetően nem nagy szám, hiszen csak össze kell foglalni, hogy miről írtam a szakdolit, és az előre feltett 4 kérdésre válaszolni. Csakhogy kb. 2 éve nem beszéltem túl sokat angolul, na és hogy mikor vizsgáztam utoljára... Úgy terveztem, hogy vasárnap elmegyünk Orsival az állatkertbe, de talán lassan neki kellene állni tanulni, úgyhogy ez most elnapolódik 2 hetet. Ma azért átmegyünk Görcsönybe, ahol lesznek gyereknapi műsorok, bár az idő egy nagy fos, esik az eső, dörgött-villámlott, de így is meg lesz tartva, csak nem kinn, hanem a tornateremben. Remélem élvezni fogja a kis törpi. Lesz motorverseny is (amire mi a nyuszimobillal nevezünk), aztán meglátjuk, hajlandó-e ő is nyeregbe szállni :)