Azért azon a jeles minősítésen jól elcsodálkoztam :) Nekem úgy rémlett, hogy a szigorlati jegyek fel lesznek sorolva, plusz a tanárképzés külön. És egyébként sem értem, ez a 4,58 hogy jött ki, mert ötös szigorlatom az angolon nem is volt, csak a pedagógián. Na meg persze a szakdoli meg a védés. Lehet, hogy kiszámolták az 5 év átlagát... Bár az furcsa lenne.
Bevallom, kicsit meghatódtam és elérzékenyültem a ceremónia alatt. Tény, hogy már évek óta nem járok oda valójában, és az osztón is csak 3 embert ismertem, akik velem, vagy még előttem kezdtek, de akkor is. A dékánhelyettes nagyon jó kis beszédet mondott, főleg olyan élményeket idézett fel, akik tutira mindenkinek megvoltak: órafelvételi dulakodás; az első katt az etr-ben; "ismerkedés" a TO-s nénikkel; izgulás vizsgák előtt stb. Így utólag visszagondolva én élveztem az egyetemet, jó volt ott tanulni, barátokra is szert tettem. Egyre különösen meleg szívvel gondolok, bár ritkán találkozunk, azt hiszem, van köztünk valamilyen láthatatlan kapocs; ugye, Hajni? :)
A szemem igazából persze akkor lett könnyes, amikor a dékánhelyettes arról beszélt, hogy gondoljunk szeretettel szüleinkre, akik végig mellettünk álltak és segítettek minket az egyetemi évek alatt... hát köszi szépen. Anyámék, akik épp Horvátországban nyaralnak, és jelenleg nem szólunk egymáshoz... Tényleg, köszönök nekik mindent. Köszönöm a rámruházott önbizalomhiányt, megfelelési kényszert és a másoknak állandóan tetszeni akarást, valamint konfrontációra való képesség teljes hiányát. Köszönöm, "anya és apa". És leginkább azt köszönöm, hogy eszetekbe se jutott, hogy esetleg itthon maradjatok, vagy legalább egy smst megeresszetek, ha már cseszegetni állandóan lehetett, hogy mikor lesz már diplomám.
Na de már megint a rossz gondolatok. Amikor ez a nap csak az enyém, és tudom, büszke lehetek magamra mindazok után a kínlódások és szenvedések után, amiken végigküzdöttem magam. Tényleg, hihetetlen érzés, hogy befejeztem, nem adtam fel!
Bevallom, kicsit meghatódtam és elérzékenyültem a ceremónia alatt. Tény, hogy már évek óta nem járok oda valójában, és az osztón is csak 3 embert ismertem, akik velem, vagy még előttem kezdtek, de akkor is. A dékánhelyettes nagyon jó kis beszédet mondott, főleg olyan élményeket idézett fel, akik tutira mindenkinek megvoltak: órafelvételi dulakodás; az első katt az etr-ben; "ismerkedés" a TO-s nénikkel; izgulás vizsgák előtt stb. Így utólag visszagondolva én élveztem az egyetemet, jó volt ott tanulni, barátokra is szert tettem. Egyre különösen meleg szívvel gondolok, bár ritkán találkozunk, azt hiszem, van köztünk valamilyen láthatatlan kapocs; ugye, Hajni? :)
A szemem igazából persze akkor lett könnyes, amikor a dékánhelyettes arról beszélt, hogy gondoljunk szeretettel szüleinkre, akik végig mellettünk álltak és segítettek minket az egyetemi évek alatt... hát köszi szépen. Anyámék, akik épp Horvátországban nyaralnak, és jelenleg nem szólunk egymáshoz... Tényleg, köszönök nekik mindent. Köszönöm a rámruházott önbizalomhiányt, megfelelési kényszert és a másoknak állandóan tetszeni akarást, valamint konfrontációra való képesség teljes hiányát. Köszönöm, "anya és apa". És leginkább azt köszönöm, hogy eszetekbe se jutott, hogy esetleg itthon maradjatok, vagy legalább egy smst megeresszetek, ha már cseszegetni állandóan lehetett, hogy mikor lesz már diplomám.
Na de már megint a rossz gondolatok. Amikor ez a nap csak az enyém, és tudom, büszke lehetek magamra mindazok után a kínlódások és szenvedések után, amiken végigküzdöttem magam. Tényleg, hihetetlen érzés, hogy befejeztem, nem adtam fel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése