Szombaton történt. Ugyanis megint náluk volt az Orsi. Úgy indult az egész, hogy pénteken megkértem az Antit, hívja fel apámat, mivel névnapja van. Én nem akartam beszélni velük, sms-t küldeni parasztság lett volna, így Anti telefonált. Volt egy kis bájcsevej, majd letették a telefont. Kb. 10 percre rá apa felhívta az Antit, hogy szombaton nem vinné-e be az Orsit hozzájuk. Úgy volt, hogy Antinak Tolnára kell mennie majd (épp ügyelt), és én azt terveztem, hogy akkor Orsival meglátogatjuk Dorka barátnőmet (+ az Antát), de hát végül is ez még nem volt teljesen lebeszélve, így azt mondtuk, mehet a gyerek. Így legalább én el tudtam menni az Antival autózni, és ez már nagyon régen történt meg utoljára. Pedig régebben, amíg nem volt az Orsi, mennyit mentem vele! Hétvégén szinte mindig, ha hívták valahová, de nagyon sokszor hétköznap is.
Szóval szombat reggel felpakoltuk magunkat meg az Orsit, és elindultunk. Előző nap beszéltünk arról az Antival, hogy lehet, hogy egy köszönőviszonyt, semleges "milyen jó az idő" témákkal lehet, hogy azért fenntarthatnék velük, már csak az Orsi miatt is. És gondoltam rá, hogy hát jó, akkor amikor viszi az Anti az Orsit, felmegyek én is, de végül nem tudtam megtenni. Inkább az utca végén álldogáltam több, mint fél órát. Szánalmas, nem? De egyrészt teljesen be voltam tojva a találkozástól (ne kérdezzétek, miért), másrészt meg arra gondoltam: Már megint én tegyem meg az első lépést?! Így nem mentem fel.
Antival viszont nagyon jól éreztük magunkat. Annyira furcsa volt, hogy nyugodtan megtehetem, hogy elmenjek vele. Hogy nincs más dolgom. Hogy nem nyomaszt, hogy írhatnám a szakdolgozatomat inkább. Persze, otthon mindig lenne mit pakolni, de évek óta nem lebegett a fejem felett az a láthatatlan bárd, és ez nagyon felszabadító érzés volt!
Este anyámék hozták haza az Orsit. Persze az Anti pont fenn volt az emeleten, így egyedül kellett fogadnom őket. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe rándult. Most hívjam be őket? Aztán megláttam anyám sértődött pofáját, és ez eldöntötte a kérdést. Köszönni is alig akart. Úgyhogy bevezettem a gyereket kapun belülre, átvettem apámtól a gyerekülést, majd elköszöntem. Mindezt a kapu előtt. Hülyén jött ki, bunkó is voltam, de anyám arca mindent elárult. Úgyhogy marad a "kerüljük egymást" felállás.
Hozzátartozik a történethez, hogy kb 1 hete összefutottunk velük a Tescoban. Illetve csak majdnem. Hármasban vásároltunk, mikor az Anti hirtelen megfordította a kocsit, és elindult visszafele. Nem is értettem, hogy miért. Aztán közölte, hogy anyámék kb. 10 méterre voltak előttünk. Tanakodtunk, hogy mi legyen, de nekem nem volt kedvem mindent kipakolni és visszajönni, egyébként is, milyen nevetséges lenne már az. Mondjuk ami utána jött, az még nevetségesebb volt. Ott kommandóztunk a sorok között, hogy kerüljük el őket, bár elhatároztam, hogy ha beléjük futunk, akkor azért nyilván köszönök nekik. Szóval egész jól elkerültük őket, egészen a hagyma pultig. Anyám az Antitól 5 lépésre válogatta a hagymákat, apám is ott állt mellette. Én persze kicsit arrébb az Orsival voltam nagyon elfoglalva, és az Anti is bőszen válogatott, de nem tudom elhinni, hogy ne láttak volna meg minket. Tuti láttak. Csak épp ők sem akartak társalogni.
Szóval szombat reggel felpakoltuk magunkat meg az Orsit, és elindultunk. Előző nap beszéltünk arról az Antival, hogy lehet, hogy egy köszönőviszonyt, semleges "milyen jó az idő" témákkal lehet, hogy azért fenntarthatnék velük, már csak az Orsi miatt is. És gondoltam rá, hogy hát jó, akkor amikor viszi az Anti az Orsit, felmegyek én is, de végül nem tudtam megtenni. Inkább az utca végén álldogáltam több, mint fél órát. Szánalmas, nem? De egyrészt teljesen be voltam tojva a találkozástól (ne kérdezzétek, miért), másrészt meg arra gondoltam: Már megint én tegyem meg az első lépést?! Így nem mentem fel.
Antival viszont nagyon jól éreztük magunkat. Annyira furcsa volt, hogy nyugodtan megtehetem, hogy elmenjek vele. Hogy nincs más dolgom. Hogy nem nyomaszt, hogy írhatnám a szakdolgozatomat inkább. Persze, otthon mindig lenne mit pakolni, de évek óta nem lebegett a fejem felett az a láthatatlan bárd, és ez nagyon felszabadító érzés volt!
Este anyámék hozták haza az Orsit. Persze az Anti pont fenn volt az emeleten, így egyedül kellett fogadnom őket. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe rándult. Most hívjam be őket? Aztán megláttam anyám sértődött pofáját, és ez eldöntötte a kérdést. Köszönni is alig akart. Úgyhogy bevezettem a gyereket kapun belülre, átvettem apámtól a gyerekülést, majd elköszöntem. Mindezt a kapu előtt. Hülyén jött ki, bunkó is voltam, de anyám arca mindent elárult. Úgyhogy marad a "kerüljük egymást" felállás.
Hozzátartozik a történethez, hogy kb 1 hete összefutottunk velük a Tescoban. Illetve csak majdnem. Hármasban vásároltunk, mikor az Anti hirtelen megfordította a kocsit, és elindult visszafele. Nem is értettem, hogy miért. Aztán közölte, hogy anyámék kb. 10 méterre voltak előttünk. Tanakodtunk, hogy mi legyen, de nekem nem volt kedvem mindent kipakolni és visszajönni, egyébként is, milyen nevetséges lenne már az. Mondjuk ami utána jött, az még nevetségesebb volt. Ott kommandóztunk a sorok között, hogy kerüljük el őket, bár elhatároztam, hogy ha beléjük futunk, akkor azért nyilván köszönök nekik. Szóval egész jól elkerültük őket, egészen a hagyma pultig. Anyám az Antitól 5 lépésre válogatta a hagymákat, apám is ott állt mellette. Én persze kicsit arrébb az Orsival voltam nagyon elfoglalva, és az Anti is bőszen válogatott, de nem tudom elhinni, hogy ne láttak volna meg minket. Tuti láttak. Csak épp ők sem akartak társalogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése