JUPPPIJÉÉÉÉÉÉ!

Hihetelen, de igaz: diplomás leszek! Sok év küzdelem és önsanyargatás, önostorozás, feladás és újra felállás után eljött ez a pillanat! Körülbelül hét órával ezelőtt felálltam a végső lépcsőfokra: 4-esre vizsgáztam a tanári képesítő vizsgán. Nem volt szakadt gatya, nem volt wc-be ragadás, volt viszont bőgés hazafelé a kocsiban.

Kevesen tudják, mit jelent ez nekem. Az elején minden jól ment, jártam órákra, ügyesen vizsgáztam, a szigorlataim is sikerültek… aztán jött a nagy mérföldkő, a szakdolgozat. Ötödév végén elkezdtem dolgozni, mert már egy ideje együtt éltünk az Antival, és én is hozzá akartam járulni a költségekhez, és hát úgy gondoltam, munka mellett simán megírom. Külkeresként kezdtem, és nagyon meg voltak velem elégedve, de hirtelen jött egy telefon: mehetnék Baksára tanítani. És én feladtam a biztos állást, a közel 40.000Ft-tal több fizetést ezért az álomért. Aminek hamar vége lett, hiszen nem tudtam megírni a szakdolit. Ennek oka konkrétan nem én voltam, hanem akkori konzulensem, aki két hónappal a leadás előtt közölte, hogy mégsem vállal engem. És akkor már hiába futkostam a meglévő 10 oldalammal, nem találtam új tanárt a témámhoz. Új munkahely, új év, tiszta ideggyogyó… ez volt a következő év. Naponta felmerült, hogy neki kéne állni, de csak nem ment. Persze hibáztathatom a munkahelyet (annak is volt benne része), de belátom, hogy leginkább a saját lustaságom és gátlásaim voltak a fő akadály. Aztán terhes lettem, itthon maradtam szinte az elejétől, és jött a nagy elhatározás: na majd most! Kerestem új tanárt, új témát, határidőt is kitűztem magamnak: mivel Orsinak november végén kellett volna megszületnie, én az októberi leadási határidőt akartam tartani. Csakhogy Orsi nem így gondolta, és szeptember végén megszületett. Ez volt 2008-ban. Persze az elején teljesen lekötött a baba, de folyton ott lebegett a fejem felett a kard; tudtam, hogy sok ingyenes félévem már nincs, tudtam, ha addig nem csinálom meg, amíg itthon vagyok az Orsival, akkor már sosem, és azt is tudtam, nagy lesz a kísértés feladni. De nekiálltam, és nagyon jókor jött egy üzenet kedves ismerőstől, miszerint a diplomát nem magamnak, hanem az Orsinak szerzem meg: hiszen ő lesz az, aki abból profitál, hogy anyuka normális helyen dolgozik, időben hazaér és nem három műszakban nyomja a Tescoban, és emberi fizetést kap. Tudom, a diploma nem feltétlenül jelenti mindezt, de jó érzés azt hinni. És a legjobb érzés az, hogy MEGCSINÁLTAM. Legalább ötször feladtam, aztán újból megembereltem magam. Túlléptem azokon a negatív gondolatokon, hogy nem vagyok képes megcsinálni, mert buta vagyok, hogy nekem már sosem lesz diplomám, meg ilyenek. Persze, a körülmények is hozzájárultak, de vannak, akik sokkal nehezebb helyzetből csinálják ezt meg. Nekem ez most hihetetlenül fontos, és hihetetlenül jót tesz a lelkemnek. Tudni, hogy befejeztem valamit, hogy nem csak elvesztegettem 5 évet az életemből. Szóval boldog vagyok, ez az én napom, és nem gondolok semmi rosszra. Ma nem.