Selejtezés

Jelentem, befejeztem az egyetemi (és egyéb) jegyzeteim selejtezését. Már nagyon régen készültem erre, igazából ezt vártam legjobban az egyetem befejezésével kapcsolatban :) Na jó, ez csak vicc volt. Szóval akik ismernek tudják, hogy gyűjtögető életmódot folytatok, és elég nehezen szabadulok meg dolgoktól. Hiszen minden jól jöhet még valamikor. De most hoztam egy határozott döntést, és egy hétig selejteztem :) Nem volt könnyű; először is hozzá kellett férjek az anyagokhoz, ugyanis a hátsó kupiszoba kupiszekrényében lapultak a dossziék - amik, meg kell mondjam, nagyon nettül néztek ki, mindegyik precízen felcímkézve, de nem csak a dossziék, hanem azon belül a bugyik is. Persze először több volt a "megtartjuk" oszlopban, mint a "kidobjuk"-ban, de aztán megembereltem magam. Hiszen miért lenne nekem szükségem a továbbiakban pl. amerikai irodalom órán beszerzett handout-okra meg jegyzetekre, mikor az olvasmányok egy részét nem is olvastam el? Úgyhogy amit meghagytam, az alkalmazott nyelvészeti, módszertani anyagok, hiszen azokra a tanításhoz még szükségem lehet, illetve az általam írt esszék.
Miután ezzel végeztem, jöttek az egyéb dossziék. Kiderült, hogy még középiskolai, sőt, általános iskolai anyagaim is voltak! Csak hogy említsek néhány példát: dolgozat a világegyetem tágulásáról, vagy a pécsi hőerőműről. Nem is értem, minek tartottam egyáltalán meg ezeket. Úgyhogy szinte minden ment a kukába, kivéve persze az angolos feladatlapok illetve tankönyvek, munkafüzetek (ezekből is felhalmoztam jópárat az évek során, de ezek azért jól jönnek még, nyilván nem dobom ki). És jelentem, igazi csemegére is bukkantam: az általam írt regényekre, versekre, illetve a régi naplóimra!!! Igazi nosztalgikus hangulatba kerültem, rögtön bele is olvastam egy-kettőbe, és majd1 megszakadtam a röhögéstől :) Felolvastam a naplómból az Antinak is egy részt, ami rólunk szólt, még az ismerkedés, puhatolózás szakaszából. Azon nyomban nekiálltam volna olvasni a naplómat, de hát az Orsi mellett nyilván nem lehetett. Még 1995-ös az első bejegyzés! És a regények... Hát, így felnőtt fejjel elég viccesek, pedig mennyire komolyan vettem őket annak idején! El is határoztam, hogy be fogom gépelni az összeset, hogy meglegyenek később is.

Hiszti

Meg kell mondjam, nagyon nehezen és rosszul is viselem, amikor az Orsi hisztizik. Márpedig gyakran hisztizik, különösen mostanság. Napközben még túlélem, elviselem, és viszonylag jól le is tudom kezelni, bár van, hogy kijövök a sodromból, és rákiabálok. Utána persze jön a bűntudat, meg az "olyan vagyok, mint anyám" érzés. Mondjuk ez azért ritka (mármint a rákiabálás), csak akkor van, amikor már több mint egy órája nyafog, ordít, és nem hagyja, hogy csináljam, amit kell. Mert a hiszti legfőbb forrása, hogy nem az történik, amit ő szeretne, és legfőképp nem azonnal. Azt hiszem, eléggé el lett kényeztetve, de leginkább anyósék által. Ha ők vannak vele, mindig mindent azonnal megkap, 100 %-os figyelemben van része, csak vele játszanak egész nap. Nekem meg azért van itthon más dolgom is: főzés, takarítás, stb. És ez nem szokott tetszeni a kisasszonynak. Persze változó; van, hogy nagyon szépen eljátszik egyedül, vagy mesét néz, vagy a konyhában leül a kisasztalához és ott rajzol, esetleg nekem segít, de nagyon sokszor inkább üvölt, hogy vele foglalkozzam. És ez nehéz.
De ami még ennél is rosszabb, az az, ami tegnap este és ma reggel is volt. Hála Istennek, Orsival alvás terén nagyon ritkán voltak gondok, már három hónaposan átaludta az éjszakát, és nagyon simán le is tudtam tenni mindig aludni: mese, puszi, "jó éjszakát", és már nyomta is a szunyát. Persze azért előfordul néha, hogy valami gubanc van, de talán pont azért, mert az ritka, nagyon rosszul viselem. Tegnap este például beraktam az ágyba, kijöttem, erre elkezdett iszonyatosan sírni. Visszamentem, nagy nehezen megnyugtattam, visszatettem a kiságyba, de mondta, hogy üljek le a szőnyegre. Majd fél órát ott ültem, simogattam a hátát, énekeltem, de aztán felálltam és kijöttem Ő még nem aludt, eredmény: újabb bőgés. Nem mentem be azonnal hozzá, hagytam vagy 5 percig, de nem csitult semmit. Újra bementem, megnyugtattam, megtettük, amit kért (inni, köszönni apának, kinézni az ablakon, zenét bekapcsolni - minden tipikus gyereki elterelő hadművelet), aztán ágyba be. Anya ki, Orsi újra üvölt. Anti mondta, hogy hozzuk ki, mert fölösleges hogy így bőgjön, inkább szellőztessünk jól ki nála (tényleg nagyon meleg volt 30 fok!), úgysem lesz semmi baja, ha egyszer fenn marad este tízig mondjuk. Csak én épp attól félek, hogy ha egyszer az lesz, amit ő akar, eléri hisztivel, akkor igen nehéz lesz normális körülmények között újra lefektetni. Mert hogy Orsi folyamatosan ki akart jönni a szobájából, de nem engedtem. Na de a vége mégis az lett, hogy kijött. Mi megvacsiztunk (ez már este kilenc volt), ő meg jött-ment, játszott. Végül olyan fél tizenegy felé sikerült ágyba rakni. Egyszer akkor is bepróbálkozott, de akkor erélyesen rászóltam, hogy mostmár pedig tente van, és akkor elaludt.
Gondoltuk a késői lefekvés miatt talán késői kelés is lesz. Hát nem: fél hét előtt már felsírt (egyébként tegnap is akkor kelt fel). Anti áthozta hozzánk, de ott ő már nem alszik, hanem játszik, ez kell, az kell, menjünk ki, hozzuk be azt (persze nem önállóan, hanem nekem mondja, és ha nem teszem meg, akkor meg már kezdi is a hisztit). Magamnál sem voltam az előző este után, ő már ott ugrált és hisztizett. Azért olyan 7.10-ig húztuk, aztán felkeltünk. Akkor meg a kajáért állt neki hisztizni, és ez szörnyű. A végtelenségig ismételgeti a kaja nevét, meg hogy "Orsika eszik", egészen addig, amíg meg nem kapja. Persze az hosszú idő, mert a kakaót meg kell csinálni, fel kell vágni a sajtot, felvágottat, paradicsomot... Ő meg csak mondja, mondja, követelőzik. Én persze mindeközben nem is tudok enni. Ma el is tört nálam a mécses, de elmentem a szobába, hogy az Anti ne lássa. Lehet, hogy mániákus vagyok, de nálam a reggeli egy "szent" dolog. Mindig az Orsi előtt szoktam enni, megiszom a szokásos teámat, és ilyenkor van időm magamra. Most meg nem. És a legrosszabb, hogy hiába van itthon az Anti hétvégén, eszébe sem jutott, hogy esetleg ő etesse meg, vagy legalább vágja fel neki a cuccokat. Nagyon rossz, ha nekem a megszokott rendszerem felborul, tiszta szarul érzem ilyenkor magam. Főleg, hogy az Anti még rosszabbul viseli a hisztit, mint én, és inkább hecceli az Orsit, amitől ő még jobban hisztizik. Meg tudom, hogy ő dolgozik hét közben, és például tegnap is én keltem fel egyedül az Orsihoz, és hagytuk aludni, akkor sem tudtam megreggelizni normálisan, mert az Orsival kellett és akkor az róla szól. De az Antinak soha eszébe nem jutna, hogy esetleg ő kel fel a gyerekhez reggel, és engem hagynak egy fél órát még lustizni. És ez elég rossz érzés. A "hisztis Orsival" mindig egyedül maradok, mert az Anti csak felidegesedik tőle, és kiabál a gyerekkel. Pedig ilyenkor kellene leginkább a segítség, mert nekem is nagyon nehéz lekezelnem a dolgot.

Orsi dolgok

Hihetelen, hogy nemrég soroltam fel azokat a szavakat, amiket Orsi mond, és most meg már egész mondatokban beszél! Leginkább kommentálja, hogy mi történik ("Anya pucol krumplit", "Orsika kapaszkodik", Orsika épít magasat", "Orsika kidob morzsát", "Orsi virslit eszik"), vagy pedig felszólít minket bizonyos dolgokra ("Apa! Lecsap zümit - és hozza is a légycsapót", "Anya! Pisi! - vagyis pisilnie kell", "Apa! Felveszi macit"). Vagy, ami a legjobb, egyszerűen kijelenti, hogy "Anya béna". Próbálom tanítani arra, hogy "Anya diplomás béna", de még nem igazán jártam sikerrel :)
Aztán mondókákat is mond: "Hinta-palinta, hintázik az Orsika"; "Bú, bú, bú, Boci szomorú", "Kés ,villa, olló Orsika kezébe nem való", vagy én elkezdem mondani a Digi-Dagi-Daganat címűt, és ő a sorok végén levő szót kiabálja mindig bele. Hihetetlenül édes egyébként, ahogy beszél, ráadásul folyamatosan jár a szája :)
Tegnap újra használtuk a nagymedencét. De most sikerült rávenni, hogy vegye fel az új karúszóját, amit eddig nem lehetett ráimádkozni. Persze most is zsarolni kellett (Csak akkor mehetsz be a nagymedencébe, ha felveszed a halacskásat), de amint beért a vízbe, rögtön megértette, hogy mire jó. Nagyon tetszett neki, ahogy lebegett a vízen, köztem és apa között lavírozva. Még az is tetszik neki, ha véletlenül kicsit elmerül :) Akkorákat tud kacagni!
Múlt héten benéztünk a leendő minicsoportunkba is, Görcsönyben van, az ovi része. Találkoztunk a gondozó nénivel, nagyon aranyos, kis fiatal bige, de elég szimpi. És a többi ovónéni is aranyos elsőre. Orsi teljesen meglepett, mert az első 5 perc után, amit a nyakamban töltött, leszállt, és elkezdett játszani. A nagyobb gyerekek persze körülülték, de nem nagyon zavarta. Aztán kb. 10 perc után határozottan felkelt, és kiment az ajtón, közölve, hogy "Anya! Gyere" és akkor menni kellett. A gondozók teljesen el voltak ájulva, hogy milyen szépen beszél már a gyerek, némely három évest is lekőröz, anyai szívem pedig büszkén dobogott eközben. Nagyon örültek annak is, hogy végre egy igazi kislány érkezik közéjük. Mondjuk nem tudom, egy-két hónap után is ugyanígy gondolják-e majd :) Amikor az Orsit mindig itatni kell majd, meg etetni, mert ő nem hajlandó egyedül, bár tud, illetve amikor lépten-nyomon a nyakukban lesz és azért hisztizik, hogy játszanak :)

Drága nagyszülei egészen pontosan május 23-án látták utoljára az unokájukat. És még csak nem is érdeklődtek utána. Jó, persze én nem venném fel a telefont (az is igaz,mondjuk hogy anyám utolsó hívása után, amiről be is számoltam, egyszer sem kerestek), de Antival tudnának beszélni. De nem akarnak. Abban azonban biztos vagyok, hogy mindenkinek előadják: Én eltiltom őket az unokájuktól. Ennyire ismerem már őket.

Amikor az ember saját magát veri át :)

Az én férjem megint megszivatta saját magát! Új telefonja van, és már említette egy párszor, hogy csöng a telefonja, ismeretlen szám, de ha felveszi, nem szól bele senki. És hogy ez a telefon hibája, vissza is fogja vinni. Azt tudni kell, hogy nagyon kritikus a műszaki cuccokat illetően, én ilyenkor már nem is szólok semmit. Meg hát azon is csodálkoztam, hogy nem az üldözési mániája jött elő, és nem azt gondolta, hogy valaki zaklatja (csak egy példa: amikor beköltöztünk az új házunkba, egyik reggel azt vettük észre, hogy az ajtóról vöröses-barnás lé "csurog" lefelé. Anti első reakciója: "Vérrel lelocsolták az ajtónkat!!!" Aztán persze kiderült, hogy rosszul volt lefestve, és a páclé folyt elő a fából :) :) :) ). Visszatérve a telefonra: Voltak ezek a hívások, mígnem észre nem vette, hogy az egyik gombra alapból be van programozva az 'álhívás' funkció. Azaz ha azt megnyomja, a telefon felhívja saját magát. Hát, rég nevettünk akkorát, mint amikor ez kiderült :)

Sok nő egy helyen...

Tegnap, mint minden szerdán, táncóránk volt, és valahogy rossz érzésekkel jöttem el. Nem történt igazán semmi különös, csak előjöttek belőlem bizonyos érzések.
Csoportunk tavaly ősszel alakult meg. Van egy vezetőnk, Nazmiye, ő írja és tanítja a koreográfiákat, illetve vezeti a gyakorlást és szervezi a fellépéseket, rajta kívül vagyunk még hatan. Az elején még elég flottul mentek a dolgok, bár az igaz, hogy nincs közöttünk valami nagy összetartás, nem kötődünk egymáshoz, nem lettünk barátok. Aztán Nazmiye terhes lett, sajnos veszélyeztetett, ezért nem tud eljárni az órákra. És itt kezdődtek a gondok. Legalább is szerintem, lehet, a többiek ezt máshogy látják. Először is, az órai gyakorlásnak sok értelmét nem látom. Szétesünk vezető nélkül. Nagyon ritka, hogy valaki kiálljon, és kívülről nézze a csapatot, pedig annak lenne értelme. Hiszen mind a hat embert nem lehet nézni a tükörből úgy, hogy közbe még te is táncolsz. Meg persze nem mindenki fogadja jól a kritikát sem, hiába jó szándékú. Meg olyan is volt, hogy megbeszéltünk valamit, aztán következő órán már nem úgy csinálta szinte senki. Az is ritka, hogy mindenki ott legyen a próbán. Jó, most nyár van, nyilván nyaral mindenki, mi is megyünk, volt, hogy én is hiányoztam, de nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy mindenki ott volt. Volt már olyan is, hogy összesen hárman jelentünk meg! Nem tudom, ez Nazmiyével nem hiszem, hogy előfordulhatna. Most meg egy-két ember felvetette a nyári szünet ötletét. DE MI A FRANCNAK??? Nyilván ha nyaral, nem jön be az órára, ez teljesen rendben van. De heti egy óráról beszélünk, könyörgöm!!! Ha valaki szereti ezt csinálni, akkor ennyit nem tud rááldozni? Én ezt nem értem. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha véletlenül adódik egy fellépés hirtelen. Akkor gyakorlás nélkül odamegyünk? És mi lesz a teremmel? Közöljük, hogy most egy hónapig nem jönnénk, de tartsák meg feltétlenül ezt az időpontot ám! Nevetséges.
És hát amit az utolsó fellépésen egyesek műveltek... Maga a fellépés jól sikerült, nem azzal volt a baj. Mondjuk én már azt nem értettem, hogy miért kell két részletben táncolnunk, na de mindegy, ha így lett leszervezve, legyen. Nazmiye küldte az utasításokat, első rész három szám, második rész is három, amiből az utolsó a teljes improvizáció. Ekkor szoktunk a közönség soraiból behívni embereket, vagy ha nem jönnek, csak úgy magunkban táncolni. Erre az egyik csajszi közli, hogy ő nem akarja az imprót, mert nem tudta, hogy lesz, nem készült fel rá, és akkor ő ki fog állni. Csak néztem. Ezt hogy gondolja? Csak úgy levonul? Szép lett volna. Na, akkor szavazzunk, hogy legyen-e impro, vagy ne. Először úgy jött ki, hogy ne. A szavazás végén azért megjegyeztem, hogy marha hülyén fogja kivenni magát, hogy átöltözünk, felvonulunk, és letáncolunk 2 (!) számot. Akkor egybe kellett volna az egészet letáncolni. Nem is értem, minek szedték két részbe. A vége az lett, hogy mégis impróztunk. Volt, aki azt mondta, hogy akkor ne hívjunk be embereket, a vége az lett, hogy aki akart, az kiment a közönséghez.
Amikor mentünk átöltözni, jött a "letámadás" újra. Azért újra, mert a komlói fellépés után is ugyanez volt. Az egyik koreónál én és G. állunk elől párban, a másik négy lány kettesével két oldalt, kicsit hátrébb. És a két párból az egyik állandóan azzal jön, hogy ők mindig teljesen leszorulnak a szinpadról, mert hogy az elől állók (azaz mi) nem figyelünk rájuk, meg egymás nyakán táncolnak... Nem tagadom, van benne némi igazság. Most én is észrevettem, hogy el vagyunk csúszva és túl távol állunk egymástól G-vel, próbáltam is korrigálni, de nem sikerült, mert G. nem ment arrébb. Nem azzal van a baj, hogy szólnak, hisz az a normális. Csak a letámadó hangnem. Meg hogy MINDIG - ez az egy koreó van, ahol mi állunk elől, szóval enyhe túlzásba esnek. Persze most már G. is magába fordult, azt mondta, hogy ő többet nem áll előre, menjünk hátra. Úgyhogy lehet, hogy most hátra állunk, de akkor ezek az emberek fognak előre állni, az biztos, és meglátjuk, hogy ők hogyan muzsikálnak. Gyakorolni kellene inkább, hogy ez a probléma ne álljon elő újra, de hát a fentebb vázolt dolgok miatt ez nem igazán lehetséges.
Ezzel a fellépéssel kapcsolatban a másik probléma pedig a szervezés kérdése volt. A szervező lányzó kicsit magára vette, hogy Nazmiye akarja a szervezést teljes mértékben lebonyolítani. Mert hogy ő már elintézett dolgokat, szinte teljesen lebeszélt mindent, amikor úgymond "képbe került" Nazmiye általam. Mert én kérdeztem tőle, hogy a szervezés, esetleges pénzes fellépések lebonyolítása hogyan történik (bár tulajdonképpen csak továbbítottam egy kérdést), mire Nazmiye határozottan közölte, hogy mindent csakis rajta keresztül. És most ez úgymond visszavette a lendületet szervezés terén a lányoknál. Aki ezt szervezte, ő is azt mondta, hogy ő így nem szervezkedik többet. És ezt megint nem értem igazán. Lényegében ez Nazmiye csapata, ő szervezte, ő a vezető. Ismerjük őt (nem csak én, a többi lány is), tudjuk, milyen határozott, vezető típus, nem értem, min lepődtek meg. Mondjuk nekem eszembe se jutott volna nélküle szervezkedni, amikor szóltak Ócsárdról, hogy jönnénk-e fellépni, azon nyomban tovább irányítottam a szervezőt Nazmiyéhez. És most ez az egész úgy jött ki, hogy ő a hétvégi fellépésről nem is tudott volna, ha én nem teszem fel a kérdést, és szerintem a múltkori, komlói sem lett felé letisztázva rendesen. És nem azért, de lehet, hogy ez a fellépés pénzes is lehetett volna, ha Nazmiye szervezi. Mert most ingyen voltunk. Jó, nem ebből gazdagszunk meg, de azért jól jön az a pár ezer forint néha. Úgy lett leszervezve, hogy ez egy ingyenes, bemutatkozó fellépés, hátha hoz később pénzeset. Csak a végén odajött hozzánk a szervező nőszemély, gratulált, és meghívott minket egy tányér paprikás krumplira, mert: "nálunk ez így szokás, ha valaki nem kér a fellépésért pénzt'. Tényleg, nem az a pár ezer forint, de kicsit a szervezéssel itt gondok voltak.
Szóval tánc ügyben is kicsit negatív vagyok most. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen ezek kapcsán végre rászántam magam, hogy írok saját koreográfiákat, és sokkal nagyobb erőbedobással fogom gyakorolni itthon a csapatkoreókat is, hogy legalább magamra ne haragudjak, hogy nem teszek meg mindent.

Anyuci, gyere!

Orsi az utóbbi 3-4 napban kicsit nyűgös, volt hőemelkedése is, lappanghat benne valami. Már péntek este is felébredt éjfél felé, és be kellett menni hozzá, mert nyöszörgött, pityergett. Aztán tegnap (vasárnap) is felébred, szinte ugyanakkor. Épp befeküdtünk az Antival az ágyba, amikor ezt halljuk: "Anyuci, anyucika, gyere!". Jajj, a pici szivem!!! Még sosem hívott így, ha valamit akart, csak egyszerűen nekiállt sírni. De most konkrétan engem hívott! Persze rossz, hogy nem tud aludni, és valami bántja, de ez nagyon jó érzés volt!
Újabban egyébként könyvvel alszik a Törpi. Ez nem azt jelenti el, hogy mesére alszik el, hanem azt, hogy be kell tenni mellé a könyvet, és arra ráteszi a pici kezét, és úgy szenderül álomba.

A június 30-i bejegyzésem így utólagosan olvasva kicsit letargikusra sikerült. Természetesen tudom, hogy nem vagyok rossz anya, meg azt is tudom, hogy kellett egy kis idő, hogy "visszaszokjon" hozzánk az Orsi (ami már teljesen meg is történt), de az akkor, úgy, nagyon rosszul érintett. De már minden rendben van, újra nagy a szerelem :) Bár mintha kevesebb lenne a puszi, mint korábban :) De ez mindenkire igaz, még a papáékra is, úgyhogy nem aggódom.

A tegnapi délután egyébként tökéletes volt. Anti már 2 napja felállította a nagymedencét, és a délutáni alvás után kimentünk Orsival. Apa már a medencében feküdt a gumimatracon. Orsit betettem "apucika" mellé, és olyan jókat játszottak! Először csak a gumimatracon volt a kisasszony, de aztán lemerészkedett, és egészen nekibátorodott. A melléig ér neki a víz, de nem hagyta, hogy az Anti fogja a kezét, amikor sétált! Nagylányosan, egyedül! Aztán az apja a kezénél fogva pörgette a vízen, amit nagyon élvezett, hangosan kacarászott. Olyan jó volt látni őket együtt! Nem is mentem be, nem akartam megzavarni az idillt. És szerintem az Anti is megérezte végre, milyen jó érzés az, ha boldog a gyermekünk.

Diplomaosztó

Megvolt a nagy nap. Végre a kezembe kaptam a diplomám! Íme itt egy kép róla:

Azért azon a jeles minősítésen jól elcsodálkoztam :) Nekem úgy rémlett, hogy a szigorlati jegyek fel lesznek sorolva, plusz a tanárképzés külön. És egyébként sem értem, ez a 4,58 hogy jött ki, mert ötös szigorlatom az angolon nem is volt, csak a pedagógián. Na meg persze a szakdoli meg a védés. Lehet, hogy kiszámolták az 5 év átlagát... Bár az furcsa lenne.
Bevallom, kicsit meghatódtam és elérzékenyültem a ceremónia alatt. Tény, hogy már évek óta nem járok oda valójában, és az osztón is csak 3 embert ismertem, akik velem, vagy még előttem kezdtek, de akkor is. A dékánhelyettes nagyon jó kis beszédet mondott, főleg olyan élményeket idézett fel, akik tutira mindenkinek megvoltak: órafelvételi dulakodás; az első katt az etr-ben; "ismerkedés" a TO-s nénikkel; izgulás vizsgák előtt stb. Így utólag visszagondolva én élveztem az egyetemet, jó volt ott tanulni, barátokra is szert tettem. Egyre különösen meleg szívvel gondolok, bár ritkán találkozunk, azt hiszem, van köztünk valamilyen láthatatlan kapocs; ugye, Hajni? :)
A szemem igazából persze akkor lett könnyes, amikor a dékánhelyettes arról beszélt, hogy gondoljunk szeretettel szüleinkre, akik végig mellettünk álltak és segítettek minket az egyetemi évek alatt... hát köszi szépen. Anyámék, akik épp Horvátországban nyaralnak, és jelenleg nem szólunk egymáshoz... Tényleg, köszönök nekik mindent. Köszönöm a rámruházott önbizalomhiányt, megfelelési kényszert és a másoknak állandóan tetszeni akarást, valamint konfrontációra való képesség teljes hiányát. Köszönöm, "anya és apa". És leginkább azt köszönöm, hogy eszetekbe se jutott, hogy esetleg itthon maradjatok, vagy legalább egy smst megeresszetek, ha már cseszegetni állandóan lehetett, hogy mikor lesz már diplomám.
Na de már megint a rossz gondolatok. Amikor ez a nap csak az enyém, és tudom, büszke lehetek magamra mindazok után a kínlódások és szenvedések után, amiken végigküzdöttem magam. Tényleg, hihetetlen érzés, hogy befejeztem, nem adtam fel!